2024. április 18., csütörtök

Vakszerencse

Nem is akart részt venni a versenyen.

Az ő lehetőségeivel – gondolta. Ugyan, nála bárki esélyesebb. A barátai azonban nem hagyták békében. Folyton unszolták, hogy ha csak egy kicsit is összpontosít, győzhet. Speciális szakkönyveket hoztak a lakására, hogy valamiképpen ki ne bújhasson a feladat alól. Figyelemmel kísérték a verseny állását, minden fordulónál fejből citálták a részeredményeket.

Buzdították, szurkoltak neki, teljes szívükből kívánták, bárcsak nyerne! Hiszen a téma abszolút szakértője, nálánál jobban senki nem ismeri ezt a területet. Az ő feje hatalmas tudás tárháza, a lehetőséget elodázni, s mindezt kihasználatlanul hagyni, badarság lenne.

Az indulók egy-egy kódszámmal vettek részt a versenyben, így egymást sem ismerték, de hasonlóképpen ők is ismeretlenek maradtak, egészen az eredmény kihirdetéséig a zsűri tagjai, a bírák előtt. Mi mindenre nem képes a modern technika, vagy inkább az elektronika! Manapság már minden, és annak az ellenkezője is lehetséges, valóra válhat.

A fordulók kérdései egyre nehezebbek lettek, amint a szellemi párbaj a vége felé közeledett. Néha már a barátai is úgy érezték, elfogyott a lendülete, a szellemi képességei határához érkezett, képtelen lesz összeszedni magát, megújulni. De amikor a barátai csüggedni kezdtek, benne éppen akkor támadt fel a harcias küzdővágy, a mindenáron való nyerni akarás. Ha eddig eljutott, most már nem adja fel egykönnyen – mondogatta.

Talán nem is a nyeremény csábította –  amiről mellesleg, előre nem is lehetett tudni, miféle díjazást takar –, inkább a tudat, hogy megmutathatja a világnak, mire képes. A vetélkedő kezdetén még húzódozó, szerény emberből, akit folyton nógatni kellett, egyszer csak előtört a győzni akarás. Valahogy magának is meg akart felelni, bizonyítani azt, hogy van, amiben ő a legjobb.

Ilyen akaraterővel, és ilyen feltétlen bizalomtól övezve, melyet barátai az ő győzelmébe vetettek, nem is történhetett másként. Megnyerte a fődíjat.

A tényről már tudott, de a nyeremény mibenléte még mindig ismeretlen volt előtte, az továbbra is titok maradt. A verseny szervezői úgy tervezték, meghívják az első három helyezettet a televízió stúdiójába, és ott, ország-világ szeme előtt fedik fel, miért is küzdöttek a szereplők hat hónapon át, miért is folyt a grandiózus szellemi csatározás.

Az azonban nem volt teljesen igaz, hogy egyáltalában nem érdekelte a jutalom. Barátai szerint komoly pénzösszegre számíthatott, mert hát minek is van a mai világban valódi értéke, ha nem a pénznek. Amin bármi megvásárolható, amire csak az ember vágyik. Tényleg minden, még talán a boldogság is, ha arra a sok pénzéhes nőre gondolunk. Persze, azért ő nem erre gondolt, nem erre vágyott. Jó lett volna, mondjuk, egy nagyobb, komfortosabb lakást vásárolni a nyert pénzen, esetleg felvenni egy bejárónőt, hiszen egy egyedülálló férfiember annak igazán nagy hasznát veheti.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejében, miközben a tévéstúdió előterében szólítására, a mennyei hangra várakozott, a verseny során annyit drukkoló, mellette végig kitartó, hűséges barátja társaságában.

Odabent a műsorvezető a stúdió élő közönségének éppen azt mondta, hogy meg fog lepődni az első helyezett, amikor megtudja, világkörüli utazást nyert, teljes körű szállodai ellátással, szervezett programokkal. Az amúgy sem jelentéktelen tudását azzal aztán méltóképpen kibővítheti, amit  a földkörüli utazása során látni fog.

És akkor jöjjön az abszolút győztes, ismerjük meg azt a szerencsés embert, aki előtt a világ összes csodája feltárul, és már semmi sem marad ismeretlen és láthatatlan! – kiáltotta pátosszal teli hangon a speaker. Íme ő!

A szólítással egyidőben kitárult a stúdió ajtaja és azon át – a fanfárok éteri zenéje mellett –, barátja kíséretében, belépett a győztes……..egy harmincas fiatalember, fekete szemüvegben, fehér bottal tapogatva ki maga előtt a pódiumhoz vezető utat.