2023. február 9., csütörtök

Nem munka, hanem hivatás – VIDEÓ

Szeptember 23-án újra begördült a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós beszélgetős műsora. Minden héten újabb vendéggel jelentkezem, aki beül mellém az anyósülésre, és együtt autózunk, miközben nem mindennapi témákról osztjuk meg egymással gondolatainkat. A teljes beszélgetésről készült videót a Magyar Szó online felületén, a Facebook-oldalunkon és a YouTube-csatornánkon tekinthetik meg, a szerkesztett változatát azonban napilapunkban is elolvashatják.

Egy újságíró kollégával interjúzni egyszerre könnyű és nehéz feladat. Könnyű, hiszen ő is tudja, hogy milyen a diktafon másik végén lenni, kérdéseket feltenni, mivel jár az utómunka, így már az interjú közben igyekszik valamilyen szinten megkönnyíteni a későbbi folyamatot. Nehéz, hiszen ismeri a szakma minden apró fortélyát, így a kérdező kolléga elfelejtheti az apró trükköket, amelyeket amúgy nyugodt szívvel bevetne. Hatványozottan igazak az előbbiek abban az esetben, ha egy szerkesztő ül az újságíróval szemben, hiszen joggal gondolhatjuk, hogy ő aztán mindenhez ért (hogy a most divatos szófordulattal éljek). Ahogyan az egyik kedvenc sorozatom főszereplője mondta: kihívás elfogadva! Így Diósi Árpád, napilapunk Közélet rovatának szerkesztője pattant most a Taxi anyósülésére, akivel az újságírás fortélyairól beszélgettük, valamint arról, hogyan lehet kikapcsolni, ha csak egy kicsit is, abból a bizonyos mókuskerékből.

Bezdánban nőttél fel, de nem vallod magad bezdáninak. Kifejtenéd ezt nekünk?
– Egyszerű: nem vagyok bezdáni, mert nem lakom ott. Nem azt a közösséget gazdagítom, nem nekik adom az erőmet, az energiámat, az időmet. Az elmúlt 43 évben már nagyon sok helyen éltem. A háborús időkben voltam középiskolás Baján, volt úgy, hogy két hónapig sem mentem haza. Ezt követően elkerültem Zsámbékra, főiskolára, onnan Szentendrére, majd Budapesten éltem, innen hazamentem Bezdánba, utána Szabadkára, Újvidékre, majd Belgrádba költöztem, és most újra Újvidéken élek. Minden hely adott valamit az önazonosságomhoz, de el is vett. Visszatérve az eredeti kérdéshez, ahhoz, hogy én bezdáni legyek, aktívan részt kellene vennem az ottani közösség mindennapjában. Azonban büszkén vallom, hogy bezdáni származású vagyok, bárhol is éljek a világban, hiszen ott vannak a gyökereim és számomra az a legszebb falu, ott a legszebb a csatornapart és a legfinomabb a halászlé...

Emiatt szívügyed a szórvány, amellyel a Közélet rovaton is foglalkozol?
– A rovatban közéleti témákkal foglalkozunk, amelyeken valamilyen szinten osztozkodunk a belpolitika rovattal. Azonban a szórványból érkező írásoknak nincs külön oldala, így a Közélet rovatot gazdagítják. De igen, mivel szórványból származom, így a szívügyemnek tekintem, hiszen tudom milyen, amikor az ember úgy érzi, hogy nem foglalkoznak vele, ugyanakkor felemelő érzés, ha bejut a köztudatba azáltal, hogy valamelyik sajtótermék tudósít egy-egy ott történt eseményről, vagy ott élő emberről. Ezért is tartom fontosnak, hogy minél többet szerepeltessem az ott élő embereket, viszont egy határt is szabnom kell. Szerkesztőként egy A3-as oldalra dolgozok, amit nem tudok nyújtani, hiszen ez nem rétestészta, bármennyire viccesen is hangzik. Emellett egy szerkesztő csak annyira jó, amennyire az újságírója is, hiszen csak akkor tudok egy-egy települést megjeleníteni az oldalon, ha az adott városban, faluban van tudósítónk, aki le tud ülni a helyiekkel kávézni, meghallgatja a problémáikat, tudja minden kis titkukat. Ezért fontos, hogy legyenek újságíróink a szórványtelepüléseken is.

Te sok fiatalnak segítettél a kezdetekkor, mondhatni mentoráltad őket, az egyikük az Első fizetésem programba is bekerült. Lesz utánpótlás?
– Mindig lesz. A sajtó élni fog és élnie kell! Az, hogy milyen formában, az már egy másik beszélgetésre tartozik. A fiatalok érdeklődnek, keresik a helyüket, de magában az újságírás is egy ilyen helykeresés. Több mentoráltam is volt. Ez egy nehéz szakma. Számomra ez nem is munka, hanem hivatás, ami pedig egész embert kíván. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez egy életmód, hiszen az újságíró 24 órán keresztül újságíró, emiatt lehet, hogy sok fiatal nem találja meg benne a számításait.

A te életedbe hogyan lépett be az újságírás?
– Még Budapesten éltem, főiskolás voltam, és az egyik tanárom által közel álltam a Szent Domonkos-rendhez. Lakhely fejében a rend tartományfőnöke felajánlotta, hogy segítsek be a teendőikbe, így lettem a Tanítvány című folyóiratuk fotósa. Önerőből tanultam meg fotózni, akkor még filmes fényképezőgéppel, hiszen ez a 2000-es évek elején volt. Ezt követően a Domonkos Szemle című folyóirat szerkesztője lettem. A katonaság miatt visszatértem Bezdánba, ahol az ismerőseimmel megalapítottuk szülőfalum weboldalát. Helyi dolgokról írogattam, majd ennek köszönhetően bedolgoztam a zombori Dunatáj hetilapnak is. Ezután édesapám felhívta a figyelmemet Klemm József újságíró-iskolájára. Jelentkeztem, megcsináltam. A vizsgaanyagunk egy riport elkészítése volt, amelyet a Közegellenállás riportpályázatra kellett elküldenünk, amelyen első helyezést értem el. Egy hétre rá felhívott az akkori főszerkesztőnk, és felajánlotta, hogy dolgozzam a Magyar Szóban. Igent mondtam, és hamar a Szabadka rovat munkatársa lettem. Ezt követően a belpolitikához kerültem, itt hat évig dolgoztam, majd a Szabadka rovat szerkesztője lettem. Utána átköltöztem Újvidékre, ahol pedig a Közélet rovat élére kerültem.

Korábban említetted, hogy az újságírás egy 0–24 órás műszak. Te hogyan tudsz kikapcsolni ebből?
– Nagyon nehezen. Úgy próbálom harmóniában tartani az életem, hogy több hobbim is van. A főzést szenvedélyesen művelem a mai napig is, de a fotózás is velem van már 20 éve. Emellett olvasok, gitározok. Amatőr csillagászattal is foglalkozom, ebből adódik az is, hogy szeretem a tudományos fantasztikumot, úgy a regényekben, mint a filmekben. A tudományhoz érzem magam a legközelebb. Ezekből táplálkozom. Azonban egyetlen olyan dolog van az életemben, amikor talán csak Isten tud elérni, ez pedig az aikidó. Az edzés az egyetlen pillanat, amikor lerakok mindent és kikapcsolok. Nem gondolkodom, hogy milyen kérdéseket fogok feltenni a következő interjúalanyomnak, vagy, hogy hogyan kell megszerkesztenem az oldalamat. Átöltözöm, felmegyek a tatamira, és egy egész más világba csöppenek bele. Teljesen átadom magam a pillanatnak. Emellett még iaidóval – kardrántás művészete – is foglalkozom, csak sajnos nincs időm edzésre járni. Tehát összegezve: megkeresem azokat a pontokat az életemben, amelyekben csak én lehetek és kikapcsolhatom az újságírást az életemből.

Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket