2023. február 9., csütörtök
Zengető

Karnyújtásnyira

Az iskolában folyó zenei nevelés megújításáról mindig is fontosnak tartottam az építő jellegű beszélgetéseket. Nem mehetünk el mellette, mert a kár, amit figyelmetlenségünkkel okozunk, beláthatatlan következményekkel járhat. Folyamatosan változó társadalmunkban a mi feladatunk, hogy megtaláljuk azokat a mindenkori módszereket és eszközöket, amelyek segítségével létrejöhet az élményszerű zenei nevelés, amely sokoldalú készség- és képességfejlesztést eredményezhet. Szakemberek, beavatott zenészek és hagyományőrzők összefogására van szükség, hogy az ének-zene oktatás/nevelés módszertani megújulását elérjük. Emlékezetes, hogy Európa-szerte a zenepedagógia megújulásáról és új módszertani lehetőségeiről már a huszadik század első felében elkezdődtek a kutatások, tehát éppen ideje, hogy végre változtassunk valamit ezen az állapoton. Igen, változtassunk. Nem vagyok benne biztos, hogy valami gyökeresen újat kell kitalálnunk, csak meg kell néznünk, hogyan csinálták ezt elődeink. A megfelelő és hatékony módszer már kezdetektől fogva karnyújtásnyira van.

Első és legfontosabb feladatunk, hogy a zenét visszahelyezzük természetes emberi környezetébe. Az évek során ugyanis a zenét az őt befogadó közönség passzivitása által már csak mint esztétikumot tartjuk számon, ezáltal elveszítve közösségformáló képességét és erejét. Fölül kell emelkednünk azon, hogy a zenénket csupán mint műveltségünk egy alkotóelemét tartjuk számon. Másrészt le kell fejtenünk róla a ma divatos üzleties vonásokat.

„A zene velünk született, és nem akarja, hogy tudják és birtokolják, hanem élni akar.”(Jöde) Olyan beszédes ez a mondat, amelyhez hozzátenni bármit is felesleges. Kicsit továbblépve, és Kodály szavait szabadon idézve, „a zene célja nem az, hogy ítéletet mondjunk róla, hanem hogy táplálkozzunk vele”.

A kodályi elképzelések sorában igen fontos szerepet tölt be az a gondolat, amely arra ösztönöz bennünket, hogy becsüljük meg az ősök által ránk hagyományozott tudást, mert csak ez nyújt biztos alapot a további felépítményeknek. Ebből fakadóan válik a magyar népzene mindannyiunk számára – egyedülállóan a magyar oktatásban – ilyen jelentős tényezővé. Eredendően magában hordva a közösségi kultúra építésének lehetőségét. A népzenei alapok által lesznek – ily módon – a kodályi gondolatok egy szerteágazó életforma és világszemlélet alappillérei. Ezzel ellentétes az az irány, amely előbb rombol, hogy azután építhessen. Ez utóbbinál egy lényegi dolgot nem veszünk számba: ha lerombolunk valamit, nem lesz alap, amire majd építeni tudunk.

Összetettnek tűnik a felvetett probléma megoldása, pedig lényegében egyszerű. Segítségül hívnám ezen a ponton Juhász Zoltán népzenész és népzenekutató gondolatait. Gyűjtőútjai során sok mindent tapasztalt és tanult meg egyszerű pásztor emberektől. Ezt a tudást igyekszik már évtizedek óta átadni tanítványainak. Miközben mi megújulásról és újabbnál újabb módszerekről beszélünk, ő a következőket mondja.

„Furulyások leginkább a pásztorok közül kerültek ki. A hagyományok szerint ezek a pásztorok úgy lettek hangszeres zenészek, hogy születésüktől hatéves korukig az anyjuk szoknyája mellett, a felnőttkori repertoárjuk több mind a felét felszívták magukba mint zenei anyanyelvet passzívan, mivel hangszert addig nem fogtak a kezükbe. Az első furulyát akkor kapták, amikor hétévesen az állatokat mentek őrizni… Akik fogékonyak voltak a furulyamuzsikára, ami már anyanyelvi módon ott kavargott bennük, megtanulták korukhoz illő módon megjeleníteni azt, és így tizenéves korukra eljuthattak arra a szintre, ahol az öregapjuk volt.”

Ezekben a mondatokban sokkal több van, mint amit első olvasatra megértünk. Egyrészt, biztos és egyedülállóan hatékony alapot nyújt a népzeneoktatás módszertanához, amit máshonnan nem tudunk megkapni. Ameddig nem vagyunk hajlandóak és képesek lemondani az idegen elképzelésekről és különféle modernista módszertanokról, nem lesz előrelépés ezen a téren. A jótékony teremtés helyett lesüllyedünk. A fenti idézet támpontot ad a hangszeroktatás kezdete kapcsán is, pontosan megjelölve az időt, amikor érdemes elkezdeni azt. Harmadrészt pedig arról is beszél, melyek a hagyomány átadásának leghatékonyabb, bár nem kizárólagos módszerei. Juhász Zoltán éppen saját példáját hozza fel, amelyből kiviláglik, hogy az ember ilyetén tanulmányaiba belekezdhet sokkal később is, de a megfelelő eredmények eléréséhez az szükségeltetik, hogy abba sokkal több munkát fektessen. Legvégül, s talán a legfontosabb mondanivalója a fenti soroknak, hogy zenei anyanyelvünket nem iskolapadban és könyvekből, hanem elsősorban otthon a család közösségében és a legszűkebb környezetünkben sajátíthatjuk csak el.