2023. február 8., szerda

Turulsorsok

Keresek egy téglaszínű aprócska kődarabot, biztosan valamelyik fiók sarkában húzódott meg. Amúgy semmire sem használható, legföljebb arra, hogy jó vagy rossz alkalomkor a markába vegye az ember. Egy másik, sötétszürke van kéznél, az a Vereckei-hágón álló honfoglalási emlékmű csöppnyi része. A Tatros folyócskából az ezeréves határon, Gyimesbükknél a vízből kiemelt kavics alighanem együtt lapul a keresett társával, amelyet a munkácsi vár falánál vettem a markomba és hoztam el úgy hatszáz kilométerre. Lehet, hogy visszatekinteni nélküle sem nehezebb. Most inkább föltekinteni a várra, az volna megpróbáltatás, amikor csonkán, szerepvesztetten meredezik a bástyán a talapzat, amelyen a turulmadár nemrégen még hat méterre terjesztette szét szárnyait, huszonöt méter magasságból kémlelte a Latorca-parti várost. Plusz a várdomb és a bástya. Gyors és hatékony munkát végeztek a bontók: míg a csehszlovák érában, kevés híján száz esztendővel ezelőtt másfél hónapnál is hosszasabban bajlódtak „elődjével”, a millenniumi turullal, ezúttal órák alatt levágták, pedig egy tonna nem kis súly. Fiatal volt, mindössze tizennégy évet töltött a magasban. Turulsors – mondhatnánk –, ötágú csillagnak nyersanyagul szolgált egykor, most ki tudja, megmarad-e madárnak. A helyére álló nemzeti jelkép, a háromágú szigony talán erősebben összekovácsolja a háborúban éppen edződő népet? A magyart az ukránnal ilyesféleképpen aligha, pedig ők is halnak a csatákban.

A szobrok jelképek és történelemidézők, alighanem ez a legnagyobb baj velük. Magyar turul mégsem őrködhet ukrán város fölött. De hát miheztartás végett úgyis ott állt magasabban az ukrán zászló! Lehet abban gyengeségből eredő erőfitogtatás, ha valaki ilyen madár ellen fordul. Biztosan sok víz lefolyik még a Latorcán, amíg rádöbbennek: a madár nem ellenség, meg a gazdája sem, ha a történelem folyamán előfordult az is. Persze tudják azt a rombolók is, de hát a fémmadár nekik ne meséljen ezeréves történelemről, legföljebb az utolsó nyolcvanról vagy még kevesebbről. Pedig tudna mit, hiszen a várat már István király erősítgette, László pedig szilárdította. Batu kán sem tudta bevenni.

Évszázadok múltán hónapokon át védte a várat Zrínyi Ilona az osztrákok ellen, és nem is foglalták el. Tízéves fia, II. Rákóczi Ferenc bizonyosan itt edződött élesben a harci mesterségre, „találkozhatunk” is a várban anya és fia együttes szobrával. Aztán Rákóczi innen irányította a szabadságharcát.

Napóleon hadaitól menekítve őrizték itt a Szent Koronát. Szobor és tábla jelzi, hogy a forradalom előtt megfordult Petőfi Sándor is a várban.

Történelmi lecke helyett csupán azt szándékoztam fölidézni, hogy miféle eseményeknek volt tanúja, ha a turul nem is, de Munkács vára. Biztosan mindkét oldalon gondolatokat vetnek föl az évszázadok, de hát nem bűn az, ha valaki könyveket tudna írni róluk, míg más rövid mesében összefoglalhatná a hősi tetteit.

A hódítók vagy visszahódítók félnek a szobroktól, a történelem újabb és újabb szakasza semmissé igyekszik tenni a korábbit; ha lehet, marokban elférő darabot sem megtartani belőle. Nem volt ez másként mifelénk sem egy évszázada: dőltek a turulszobrok, egyik-másik a Tiszába, másokat megmentőik a földbe rejtettek, némelyek sorsa kiveszett az emlékezetből, egy-kettő meg a kellően körül nem tekintő új országot építők figyelmét elkerülve a helyén maradt. Azóta a közelünkben új turulok repültek föl talapzatokra, mert joguk van visszatekinteni az időben, és emlékeztetni. Nem rengetnek meg országot, inkább békességet jeleznek. Ellentétben a kiirtásukkal.