2023. február 4., szombat

Tiszai gyereknek lenni…

Szeretik, tisztelik és óvják a folyójukat a zentai önkéntesek

A hétvégén, mikor felébredtem, úgy jöttem el otthonról, hogy egy szemétgyűjtési akcióról fogok tudósítani, ami – valljuk be – nem egy izgalmas szombat reggeli téma. Kilenckor a zentai városi strandnál gyülekeztek az önkéntesek, szemfüles újságíróként már negyedórával előbb érkeztem, a többiekkel együtt vártam a szervezőket. Igazi őszi időnk volt, a nap szépen sütött, a szél pirospozsgásra fújta az arcokat, és a Tisza hullámai rendületlenül mosták a partot. Zenta nem a szülővárosom, és még csak Tisza mellett sem éltem soha egészen mostanáig. Már sokszor hallottam azonban egy kifejezést, amelyre minden alkalommal felkaptam a fejem: „tiszai gyereknek lenni”. Eleinte érthetetlen volt számomra, mit is jelent ez tulajdonképpen, aztán a nyár folyamán, mikor a barátaim lelkesen úszták át a Tiszát, vagy csak hűsöltek benne, én pedig félve figyeltem őket a partról, részben kezdtem megérteni. Most, ezen az őszi szombat délelőttön értettem meg viszont igazán, mit is jelent.

Baranyi Nándor, a Tisza-mentő Csapat koordinátora az akció kezdetén röviden összefoglalta, miért fontosak az ilyen megmozdulások, és felajánlotta, hogy a jobb fotók érdekében tartsak velük egy részen. Nem hezitáltam, egyrészt azért, mert szeretem alaposan végezni a munkám, másrészt pedig azért, mert olyan idegen számomra ez a folyó, és szeretnék róla többet megtudni. Csatlakoztam tehát a Tisza-mentő Csapat, a Zentai Sporthorgász-egyesület és a Mezőőrszolgálat önkéntes tagjaihoz. Csónakba szálltunk és elkezdtük szelni a habokat. A csapatom tagjai végtelenül közvetlenek és barátságosak voltak velem, roppant könnyű volt megtalálni velük a közös hangot. Ekkor még sokkal inkább tűnt az egész egy kalandnak a vízen, mintsem szemétgyűjtési akciónak. Miközben a túloldali partra tartottunk, arra lettem figyelmes, hogy az egyik kezemmel görcsösen fogom a fényképezőgépem, a másikkal pedig szorosan kapaszkodom a csónakba.

Körülnéztem, és a velem utazó három fiatalember úgy állt ott, mintha nem is vízen lennénk. Kikötöttünk, és a vízparti erdős részen elkezdtük gyűjteni a szemetet. Volt mit látni... Kértem én is egy kesztyűt, igazándiból a diktafonom valahol mélyen a zsebemben lapult, ekkor már meg is feledkeztem arról, hogy én mint újságíró érkeztem ide. Beszélgettünk családról, munkáról, de legfőképp az elénk táruló, emberek okozta károkról. A fiúk nem először szembesültek ezzel, így az ő arcukra már kevésbé ült ki a csalódottság, én azonban, mondhatni, kisebb sokkot kaptam. Nem tagadom, döbbenten álltam az előtt, hogy mennyire felelőtlen és nemtörődöm világban élünk, miket és hogyan dobnak el az emberek a természetben. A fiúk minden bizonnyal jókat mosolyogtak rajtam, hiszen ők nemcsak a víz mentén gyűjtik össze rendszeresen a szemetet, hanem a folyóból is hoztak már fel olyan dolgokat, amikről az emberek azt gondolják, vízbe dobás után már megszűnnek létezni, legyen az kerékpár, elektronikai berendezés stb.! Az elénk táruló látvány arról árulkodik, hogy a helyzet valóban katasztrofális, és a környezetvédelem csak az emberek egy egészen kis százalékának fontos. Megfelelő esetben ezt mind gyerekkorban és már a családi közegben elsajátítjuk, valószínűleg ennek hiánya vonja maga után azt, hogy a pelenkától kezdve a villanykörtéig mindenféle hulladékot találtunk. Ez alatt a délelőtt alatt sokat beszélgettünk egymás között a hulladékkezelő kultúráról, a megoldás helyett azonban csak temérdek mennyiségű szeméttel teli zsákokat tartottunk a kezünkben.

Ekkor viszont megértettem, hogy ezek az önkéntes fiatalemberek az igazi tiszai gyerekek. Egyek a folyóval, szeretik, tisztelik és óvják. Épp olyan alázattal gyűjtik a folyópartról a hulladékot, mint ahogyan, ha kell, életeket mentenek, alámerülnek, csónakba szállnak, és bármilyen kiszámíthatatlan is a víz, eggyé vállnak vele.