2023. február 5., vasárnap
ZENGETŐ

Egy élet a tánc

Mindig is szerettem volna táncolni. A férfitáncok lendülete és ereje nagy hatással volt rám. Megcsodáltam az erőteljes csapásolások és a minden mással össze nem téveszthető figurák és motívumok egymásutánját. Aki látott már kalotaszegi legényes táncot, az tudja, miről beszélek. Vagy említhettem volna a széki lassút, abban is a táncoló pár meg-megbillenő, egymás karjaiban összefonódó mozgását. Egyedülálló hagyománya ez a magyar tánckultúrának. De belőlem zenész lett, így a tánc kimaradt az életemből. Viszont megmaradt a tánc szeretete. Bármikor fel tudom ismerni az őszinte és alázatos szeretettel eltáncolt lépéseket. Amikor a táncosok nem szerepjátéknak és a magamutogatás lehetőségének tekintik és használják a néptáncot. Amikor az önfeledt mozdulatok minden görcs és erőlködés nélkül követik egymást. Így még akkor sincs baj, ha az a táncos éppenséggel nem a legjobbak közül való, és lenne még mit csiszolni a mozdulatain és a lépésein. Sajnos egyre kevesebbszer lehet tetten érni az őszinte átélést és elhivatottságot. Igen messzire vezetne az, ha ennek okát keresnénk. A néphagyomány vagy paraszti kultúra társadalmi megítélésének vizsgálata talán közelebb vinne bennünket egy lehetséges válaszhoz.

Múltunknak mindig is része volt a népi kultúra és műveltség, még ha észrevétlenül is. Maga a modern kor volt az, amely mintegy „nagyvonalú” gesztusként igyekezett az össznépi tudatba beépíteni. Ugyanakkor ezzel egy időben azon nyomban elkezdte leépíteni is. Furcsa ez a kettősség. Miközben teret ad a népi műveltségnek, máris megkezdi annak átalakítását és rombolását. Teremtve pusztít. A másik negatív hozadéka mindennek, hogy miközben teret enged a népi hagyományoknak, elmélyíti a társadalmi megosztottságot. Már maga a megnevezés ténye is azt eredményezi, hogy egyfajta kettősség jön létre. Akarva-akaratlanul, de létrejön a „magas” és „alacsony” társadalmi műveltség, kultúra. Írott és íratlan tudás, ha úgy tetszik, hagyomány feszül egymásnak, kibékíthetetlen ellentéteket hozva létre. Miközben a magasabb kultúra igyekszik irányítani ezt a folyamatot, minden lehető módon ki akarja sajátítani és önmagának megtartani a paraszti kultúra meghatározásának jogát.

Nem mindenki áll így ehhez a kérdéshez. Van, aki tisztában van a paraszti kultúra és hagyomány nemzetet megtartó szerepével és súlyával. Akinek egyértelmű, hogy a régi és letisztult mintákat úgy kell átörökíteni a mába, hogy azok segítségével egy biztos értékeken nyugvó életet tudjon felépíteni. Itt a huszonegyedik század küszöbén, a mában. Ezáltal – és csakis így – tudja megvédeni családját és önmagát ebben a zűrzavaros világban. Azt hihetnénk, hogy túl nagy feladat ez, és túl sok befektetett munkát igényel. Pedig nem így van. Nem kell hozzá más, csak letisztult értékrend és azonosságtudat. Aki tisztában van vele, hogy hol a helye a világban, meg tudja találni önmagát bármilyen káoszban.

A minap táncpróbán jártam. Egy készülő előadáshoz kellett koreográfust keresni. Sikerült találnunk két fiatal táncost, akik segíteni tudtak ebben. Megérkezünk a helyszínre, csodálatos próbaterem, egyik fala csupa tükör. Az előtérben már gyülekeztek a táncosok. Mint kiderült, nemcsak bennünket vártak, hanem a helyi fiatalokból álló tánccsoportot is. Elkezdődött a bemelegítés. A két oktató, nem mellesleg fiatal házaspár, vagy egy órán át irányította a táncosokat, hogy kellőképpen megmozgassák minden ízületüket. Mindezt azért, hogy még véletlenül se sérüljön meg senki a próba alatt. Majd kezdődhetett a tanítás, a lépések és mozdulatok bemutatása. Külön a fiúknak, külön a lányoknak. Bár egy teremben voltak, mégsem zavarták egymást. Csodálatos volt nézni azt az elhivatottságot és őszinte alázatot, amivel a két oktató lépésről lépésre bemutatta a tánc mozdulatait. Végtelen türelem és szeretet vette körül a tanulni vágyó fiatal táncosokat. Ha kellett, újra és újra bemutatták a mozdulatokat. Számoltak és tapsoltak. Egy hangos szó nélkül. Majd mindezt zenei kísérettel is eltáncolták, megmutatták. Azután újra tapsoltak, és lassan is megmutatták a nehezebb lépéseket. Egy pillanatban már magam is úgy éreztem, hogy bizony ez nekem is menne. Megpróbálni azért nem volt bátorságom. Úgy másfél óra múlva, izzadtan és fáradtan befejezték a tanítást. De ez csak a táncpróba végét jelentette. Most következtek a levezető és nyújtógyakorlatok. Mindenki szó nélkül és csendben végezte a gyakorlatokat. Az arcokon csak öröm és megelégedés látszott. Így ért véget az esti próba. Szinte észrevétlenül telt el ez a három óra, pedig még szünetet sem tartottak. Arról nem is beszélve, hogy senki sem rohant azonnal haza. A végén csendesen elbeszélgettek, élvezték az együttlét minden pillanatát.

Nagy öröm volt a számomra, hogy ha csak kívülálló nézőként is, de részese lehettem ennek a csodának. Ezt a fajta elhivatottságot eddig sehol sem láttam. Szilárd meggyőződésem, hogy amíg ilyen emberek kezében van a magyar néptánc, lesz, aki továbbadja, és lesz kinek továbbadni ezt a minden ízében egyedülálló néptánchagyományt.

„…Egy élet e tánc, melyben lélek a dal…” (Arany János)