2024. április 24., szerda

Egy születésnap margójára

Hivatásos magyar színjátszásunk 77 éves

Első hivatásos színházunknak, a szabadkai Népszínház magyar társulata megalakításának 77. évfordulóját köszöntjük.

Napilapunk, a Magyar Szó, 1945. szeptember 30-ai számában a színház indulása, „születése” előtt a következőket írta: „A jugoszláviai magyar kultúrmunkának egy régi, nagy terve valósult meg a napokban Szuboticán a vajdasági magyar színház megalakulásával. A vajdasági magyar színház nagy föladatoknak az elvégzésére van hivatva, hiszen a mi tájunkon állandó magyar színház még nem működött, csak a régmúltban szerződtetett városi együttesek és a régi Jugoszlávia idején a megerősített és jól kifejlesztett műkedvelő együttesek.

A társulatot a műkedvelő együttesek tagjaiból hozták össze. A magyar színház intézőségének felhívása nagy visszhangra talált: közel ötvenen jelentkeztek felvételre a színházhoz és a jelentkezettek között a tartomány úgyszólván valamennyi vidéken képviselve volt. Az együttes magvát kétségtelen a szuboticai színház itthon maradt tagjai alkotják, de sokan vannak közöttük olyanok is, akik Becskerekről, Kikindáról, Noviszádról, Zentáról, Topolyáról és Bácska, valamint Bánát távolabb eső helységeiből jelentkeztek.” Csak egy kis töredéket idéztem a Magyar Szóból, és, ugye, ha tudjuk, hogy napilapunk első száma, Szabad Vajdaság címmel 1944. december 24-én jelent meg Újvidéken, akkor nem nehéz megállapítani, hogy a Magyar Szó „születésétől” kezdve mind a mai napig, első hivatásos színházunk minden jelentős eseményének hűséges követője volt.

Jövőre remélhetőleg már az új épületben emlékeznek meg színjátszásunk születésnapjáról (Fotó: Molnár Edvárd)

Jövőre remélhetőleg már az új épületben emlékeznek meg színjátszásunk születésnapjáról (Fotó: Molnár Edvárd)

Első hivatásos színházunk 1945. szeptember 19-én született. Ugyanis Szabadka város illetékesei ezen a napon hozták meg a színház alapítására vonatkozó döntésüket. S ugyancsak ezen a napon Laták Istvánt kinevezték az új intézmény igazgatójává. Mivel nem volt társulata az új intézménynek, s lehetőség sem volt hivatásos színészek szerződtetésére, az akkori Magyarországgal való viszony miatt, ezért Laták István felvételi vizsgát hirdetett meg. A színügyi bizottság, a zsűri tagjai voltak: Laták István, Garay Béla, Lévay Endre, Kizur Eta, dr. Steinfeld Sándor, Nádor Kató, Hangya András, Lévay Anna és dr. Kunszabó György.

A színügyi bizottság a következő jelentkezőket ajánlotta fölvételre: Pataki László, Sántha Sándor, Balázs Janka, Bischóf Margit, Kiss Mária, Németh Rudolf, Bóka János, Kunyi Mihály, Hirschler Ferenc, Kiss István, Sefcsics Mici, Kiss Klára (Topolya), Szabó István és Szabó Cseh Mária (Nagykikinda), Szőnyi Hermina (Nagybecskerek), Heuman Frigyes (Zenta), Bendzsula Margit (Bácskossuthfalva), Kiss Ferenc (Kishegyes), Sovény Károly (Nagykikinda). Utólag csatlakoztak az új társulathoz: Cathry Nelli, Tikvicki Mária, Pozsár Mária, Ferenczi Ibi, Remete Károly, R. Fazekas Piri és az akkor már elismert primadonna, Raczkó Ilus, aki 1928-ban Budapesten, Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában szerzett diplomát.

Készül az új színházterem

Készül az új színházterem

A színházavató ünnepségen az akkor alakult társulat Balázs Béla Boszorkánytánc című drámáját mutatta be, Pataki László rendezésében. Sokan elmarasztalták a darab választását. Sokan azt hangoztatták, hogy Balázs Béla színpadi műve egyszerűen megbukott. Szerintük ezt igazolja az a tény is, mely szerint Szabadkán csak három alkalommal mutatták be a színházavató előadást.

Fél évtizeden keresztül önállóan működött első hivatásos színházunk, mint ahogyan az ugyancsak akkor (1945. október 28-án) alakult horvát színház is az önállóság útját járta. Azonban az illetékeseknek nem tetszett ez az önállóság, a két társulatra osztottság, ezért anyagiakra hivatkozva 1950 decemberében összevonták a két társulatot, úgyhogy 1951 januárjától, a Tartományi Végrehajtó Tanács döntése alapján megszűnt a két önálló színház, és ezzel persze megváltozott az intézmény elnevezése is. Narodno pozorište – Népszínház elnevezéssel folytatta tovább munkáját a horvát és a magyar társulat.

Gerold László, a délvidéki magyarság egykori, nagyra becsült színikritikusa egyik, az első hivatásos színházunkról szóló írásában nem győzte hangsúlyozni: „…Nyilvánvaló, hogy a szabadkai színház – és ezen belül a magyar együttes – mindannyiunké, szabadkaiaké, vajdaságiaké, jugoszláviai magyaroké. Elég talán arra emlékeztetni, hogy amikor negyvenöt nyárutóján a társulat verbuválódott, Vajdaság minden részéből érkezett színészjelölt, hogy voltak évek, amikor a helyben tartott száz előadás mellett kétszer ennyi vidéki fellépése volt az együttesnek. A szabadkaiak mostoha időkben is találtak arra módot, hogy – nem egyszer lehetőségeiket felülmúlva – pártolják színházukat. A színházat, amely az itteni magyarság számára hasonlóan fontos, szinte nélkülözhetetlen, mint az újság, a könyvek, a művelődési egyesületek.”

A hat oszlop mögötti régi rész lépcsőfeljárója

A hat oszlop mögötti régi rész lépcsőfeljárója

Ezúttal, az évforduló csendes, bensőséges ünnepén, nem szeretném megemlíteni, Ristić „úr” „áldásos” tevékenységét, nem szeretném beszennyezni ennek a mi ünnepünknek a hangulatát, tisztaságát. Ezért befejezésül illő tisztelettel idézem Brestyánszki Boros Rozália, a színház dramaturgja Decennium című könyvének egyetlen mondatát, amelyet a rictići éra végével kapcsolatban fogalmazott meg, és így hangzik: „Utána csak a romos lecsupaszított falak maradtak, és szemét!”

Igen, a szemét. S ebből a szemétből, mint az a mitológiai főnixmadár, újjáéledt, újjászületett első hivatásos színházunk, és igaz elhivatottsággal szolgálja közösségét, a délvidéki magyarságot.