2024. április 25., csütörtök

A piros léggömb

Egy nyolc-tíz éves kisfiú mászik fel a villanypóznán, s az emeleti teraszon himbálódzó nagy, piros léggömböt leoldja, magával viszi. Az a társává válik. Amikor egy óvatlan pillanatban elengedi a zsineget, a léggömb már nem tágít mellőle, igaz, nem engedi magát megfogni. Egy darabig. Aztán mégis.

Párizs utcái, ősz, valahol a múlt század ötvenes éveinek elején. Az iskolába siető kisfiú a helyi buszra várakozik, arra azonban a gömbbel nem engedik fel, így futni kényszerül. „Társát" egy békésen üldögélő bácsira bízza, az órák után ismét magához veszi. Csatangolna. Hangulatos lépcsők, rojtozott vakolatú falak, tenyérnyi romantikus terek, levélhullás, béke. Közben egy vonószenekar kellemes muzsikáját hallgatjuk. A kisfiú megy elöl, a léggömb tisztes távolságból követi.

Másnap a fiúcska már felszállhat a városi járműre, a léggömb a magasból vele tart. Iskola után ismét róják a várost, de rossz gyerekek figyelnek fel rájuk, üldözőbe veszik. Futás, aztán szűk utcákon és kapualjakban rejtőzködnek, de a csapat mind közelebb. Végül egy célzott kavics eltalálja a piros léggömböt, az furcsa köröket leírva lassan aláhull. Rossz gyerek ormótlan cipőjével ráadásul még el is tapossa. És ekkor mindenünnen – balkonokról, háztetőkről, ablakokból, gyermekkezekből elszabadulva – érkeznek a rengeteg színű léggömbök, mind a kisfiú köré sereglenek, s amikor az beléjük kapaszkodik, felemelik őt, és nem túl sietősen elszállnak az alant apróvá zsugorodó utcák és épületek felett.

A félórás francia rövidfilm (Le ballon rouge) mindvégig derűt, biztonságot áraszt, lírai, művészi megfogalmazásban a „holnap mindenképpen jobb lesz" érzését. Talán ez is hozzájárult az elismerések özönéhez, 1956-ban Cannes-ban megkapta például az Arany Pálmát, aztán az Angol Filmakadémia különdíját, majd egy évre rá az Oscar-díjat is. Közrejátszhatott ebben, hogy egy olyan bizakodó jövőképet sugárzott az emberek felé, akiknek erre, a világháború borzalmait éppen csak maguk mögött tudva, a legnagyobb szükségük volt. Efelől közelítve a francia alkotás egyfajta álom. De miről álmodhattak amúgy az emberek hetven esztendővel ezelőtt? Akkor nyilván földhöz kötöttebb volt minden, s a remény is egyszerűbb képekben jelentkezett. A kisfiúhoz társuló piros léggömb valószínűleg a különösség mellett egyfajta szolidaritást is szimbolizált. A jó oldalon állók összefogásának lehetőségét. Jelenünkbe ugorva úgy vélem, hogy a (bennünket is figyelhető, kísérő) drónok meg a mindenfélét távirányítóval mozgató világunkban egy hozzánk csapódó léggömb senkinek fel nem tűnne, esetleg szellemeskedő, hülyéskedő trükknek vélhetnék, jobb esetben naiv próbálkozásnak. Ha valaki napjainkban egy ilyen produkcióval jelentkezne bármely filmfesztiválra, a zsűri egyszerűen kinevetné.

Ma tehát nem lenne alkalmas fantázia beindítására. De akkor miről álmodunk (álmodhatunk) ez idő tájt? A választ nem tudván inkább egy közmegbecsült akadémikusunkat idézném, akinek a születésnapja egybeesett a városnap dátumával, díszpolgárként így idős korában is elhozták a távoli lakhelyéről, itt töltött két-három napot. Több ízben is nálunk ebédelt. És akkor sok minden szóba került, átindázva egy hosszú életút letisztult bölcsességével. A Tanár Úr (mert csak így hívtuk) egy alkalommal így szólt: „Az a baj, fiam, hogy lassan már egyetlen illúzióm sem maradt." Avagy eltűnik tehát mindaz a megtartó erő, amely válságos pillanatokban kiutat mutathatna. A filmben a kisfiú meg a léggömb persze nem igazán illúzió, mert minden annyira őszinte. Csak hát ez a védőpáncél is egyszer széttöredezhet, az álom szertefoszlik – s akkor ott maradunk, iránytű nélkül, tanácstalanságunk magányában. Tegyem hozzá azonban, amikor az illúzióvesztésről beszélt, az akadémikus hangjában nem volt felfedezhető semmiféle szomorúság. A megfáradt mosolyban inkább nyugalmi állapotba került derű körvonalazódott. Aki szinte mindennel leszámolt, az már nem fél a végén.

Az élet kínál-e másfajta megoldást? Igen. Többfélét is. Számomra mindenesetre Anthony Quinn tánca a legrokonszenvesebb, a Zorba, a görög című, Kréta szigetén játszódó film zárórészében. Zorba felvonót épít a hegyre, a rönkfa szállítására készült drótpálya azonban mindenestül összeomlik, a befektetett rengeteg munka pár perc alatt semmivé válik. Ekkora kudarc nyomán valaki depressziós lesz, a másik szégyenében elbujdosik, a harmadik a pohár után nyúl. Zorba (a társával) táncol. Együtt a dac és a szabadság – a két fontos adományunk. Ráadásul a tánc egyszerre fejezhet ki örömöt, bánatot és haragot egyaránt.

A film zenéjét köztudottan Míkisz Theodorákisz szerezte, kevésbé ismert, hogy Anthony Quinnt Görögországban annyira nagyra tartották a játékáért, hogy jutalmul megkapta a görög állampolgárságot. Mi is tiszteljük, mert egy követhető mintával adományozott meg bennünket. Amely társítható persze a francia rövidfilm képi sugallatához is, merthogy léggömbökkel a magasba, vagy Zorba önfeledt tánca a tengerparti fövenyen – mindkettő ugyanaz. Egyben mindaz, amit megtehetünk a végtelen innenső oldalán.