2024. április 20., szombat

A múlt kötelez

Hetvenéves a nagybecskereki Madách Amatőr Színház

Hetven évvel ezelőtt, 1952.október 15-én, rendhagyó, bensőséges ünnep köszöntötte a Béga-parti város, Nagybecskerek magyar közösségét. Színházat avattak. Magyar színházat. Bánság fellegvárának, Nagybecskereknek a büszkeségét, a Madách Amatőr Színházat.

Az akkor alakult színház jelentőségét nem kell külön hangsúlyozni. Ugyanis tudjuk, hogy a Madách előadásaival bejárta Vajdaságot, különösképpen a Bánságot. Még a legkisebb településekre is ellátogatott. Ez a küldetéstudat már az indulásnál messzemenően meghatározta munkáját, és egyúttal újból és újból felhívta a figyelmet arra, hogy milyen nagy szükség lenne a Bánságban egy hivatásos magyar színházra.

Amikor a Madáchról írunk, beszélünk, mindenekelőtt meg kell említenünk előadásainak magas színvonalát, ami azt igazolja, hogy szakmailag érett, nagyon erős társulat indította útjára a színházat. Ez lényegében azt jelenti, hogy a színház első úttörői tartós, szilárd alapokat teremtettek az „induló színháznak. Igen. A Madách első társulata már olyan színvonallal indult, amilyennel általában a hivatásos színházak esetében találkozunk. Az említett magas színvonalat a Madách nemcsak megtartotta, hanem évről évre gazdagította is.

Őszintén bevallom, hogy nem szívesen említem az 1953 és 1955 közötti történéseket. Ugyanis nem könnyű most, a rendhagyó ünnep előestéjén arról beszélni, írni, hogy a Madách az említett időszakban, csaknem két évadon át hivatásos színházként működött ugyan, de a hivatásos jelzőt véglegesen, sajnos, nem sikerült megtartani, beépíteni a nagybecskereki színház elnevezésbe?!

Azt azonban mindenképpen szükségesnek tartom elmondani, hogy a nagybecskereki Madách rövid életű hivatásos státusának „elvesztése” után nem tört meg, nem veszítette el azt a belső tartást, amelynek erejével egyszerűen nem engedte meg, hogy a színház fejlődésének felfelé ívelő útján megtorpanjon, válságba kerüljön. Nem. Ellenkezőleg. Valami meg nem alkuvó határozottsággal tette a dolgát, és egymás után álmodta színpadra a különböző műfajú műveket. S így került bemutatásra Tudor Musatescu: Titanic-keringő című vígjátéka, amellyel a Béga-parti színház társulata történelmi sikert ért el, méghozzá nem Nagybecskereken, hanem, messze, a tenger egyik csodálatos szigetén, Hvaron.

1963 nyarán, ott Hvaron, a legjobb jugoszláv amatőr színházak találkozóján, a legrangosabb elismerést a Madách érdemelte ki. S ezt nem szabad elhallgatni, erről tudniuk kell az egymást követő nemzedékeknek. Tudniuk kell, hogy a bánsági színjátszók, akik az ismeretlenség homályából kerültek Hvarra, az ország legjobbjai közé, és nem kis meglepetésre, a rangos találkozó befejezésének ünnepi, díjkiosztó záróműsorán, ők, a szerény magyar színjátszók álltak ott és vették/vehették át az Aranyplakettet, a legjobbaknak járó elismerést. És itt mindenképpen meg kell jegyeznem: a zsűri tagjai az ország hivatásos színházi szakemberei voltak, ami már önmagában véve is minden tekintetben emeli a legjobbaknak járó díj jelentőségét.

S az is ide kívánkozik most, amikor a Madách történelmi sikerét említjük, hogy annak a sikernek igen komoly mozgósító jellege, szerepe is volt, már ami a vajdasági magyar amatőr színjátszást illeti. Ugyanis 1963-ban 48 magyar színjátszó társulatunk nevezett be évente az amatőr színjátszóink találkozójára, a következő esztendőben, 1964-ben, viszont már 79 színtársulat tevékenységét követhettük.

Nem szabad, nem szabadna elfelejteni az említett, csaknem hatvan esztendővel ezelőtti eseményt, amely nemcsak a nagybecskereki, bánsági, hanem a vajdasági magyar amatőr színjátszás sikere is volt.

A Madách, a Béga-parti város szakmailag érett, lelkes színjátszói voltak azok, akik ott, Hvaron igazolták, hogy itt a déli végeken élő nemzettöredék – amelynek szerény színjátszói olyan magas színvonalra emelték az amatőr színjátszást – megérdemelte, hogy felfigyeljenek rá, és hogy elismerésüknek a legrangosabb díj odaítélésével adjanak hangot.

Úgy érzem, hogy most, a közelgő ünnep előestéjén, meg kell említeni azokat, akik csaknem 60 esztendővel ezelőtt megajándékoztak bennünket. És gondolok itt nemcsak a nagybecskerekiekre, hanem mindannyiunkra, akik itt élünk Vajdaságban. Sorolom az akkori történelmi esemény résztvevőinek a nevét: A rendező, Varga István, a díszleteket Hartig Sándor tervezte. A szereplők: Máté Imre, Novotni Ilonka, Ormai Mária, Váradi Hajnalka, Funtek Mária, Fischer Károly, Váradi Imre, Végel Ferenc, Schwirtlich László, Mihalkovits Ferenc, Zádor Imre, Kovács István, Bence Júlia, Kálmán Irénke, Szántó János.

Tudatosan említem a hvari eseményt, tudatosan sorolom fel az előadás résztvevőinek a nevét, s teszem ezt azzal a szándékkal, hogy a Madách továbbra is őrizze azt a rangot, amelyről csak elismeréssel lehet szólni. Célkitűzéseit, amelyeket 70 évvel ezelőtt megfogalmazott, igényes műsorpolitikáját soha ne adja fel!

Hosszú évtizedek óta követem a Madách értékteremtő munkáját. S csak őszinte tisztelettel, nagyrabecsüléssel szólhatok róla. S szólok most is, mert tudom, hogy azok, akik a tevékenységét irányítják, nem felejtik el: Hogy a múlt kötelez.