2022. december 8., csütörtök

Péter találkozása

Anikó mosás után tévét nézett. Péter a szobájában netezett. Jó házasok voltak. Boldogságban éltek együtt. Gyerekük nem volt. Tervezték, de nem lett belőle semmi. Péter negyvenöt éves volt. Anikó csak negyven. Péter a netezés után kiment a konyhába rágyújtani. Anikó is kiment, ő csak egy feketét ivott.

– A kutyánk már megint rossz helyen csinált be!

– Nem tudom, mi van vele.

– Le kéne vinni sétáltatni.

– Jó. Elszívom ezt a cigit, s leviszem a térre.

Péter miután elnyomta a csikket, fogta Marcsikát s levitte a ház elé. A szokásos helyen sétáltatta. A kutyájának most jó kedve volt. Nem úgy, mint Péternek. Ő durcás hangulatban volt. A kutya meg-megszagolgatta a virágokat, a füveket. Elégedetten morgott. Aztán Péter felé egy hajléktalan közeledett. Péter ártalmatlannak találta.

– Jó napot! – köszönt a hajléktalan.

– Jó napot! – köszönt vissza Péter

A hajléktalan ittas állapotban volt.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte Péter.

– Nem, köszönöm. Maga rendes embernek látszik – mondta a hajléktalan.

– Én sajnálom a fedél nélkülieket. Nem mindegyik csak maga tette magát olyanná.

– Milyen igaza van! Tudja, én nem az ital miatt kerültem az utcára.

– Hanem?

– Egyszerűen nem bírtam fizetni a számlákat. A feleség meg bagózott rám…

– Hát igazán sajnálom…

– Az nem segít rajtam, de köszönöm!

– Sokszor én is összeveszek a nejemmel. Még belőlem is lehet hajléktalan.

A hajléktalan nevette is.

– Sose tudni, valóban… – mondta aztán.

– Hát… Tudja, én se vagyok gazdag… A munkahelyem bármikor megszűnhet…

A hajléktalan erre zavarában a földet kezdte bámulni.

– Na de hát az ember mindig remél… Talán meg fogom tudni keresni a kenyerem.

– Azért nem olyan könnyű hajléktalanná válni. Gondolom, magára is odafigyel a felesége.

–  Persze – mondta mosolyogva Péter.

– Hadd kínáljam már meg a borommal. Egy ronggyal letörlöm a száját, nem lesz semmi baja…

– Nem bánom.

– Ez nagyon finom bor. Majd meglátja.

Péter meghúzta a borosüveget.

– Ilyen márkás borokra futja magának? – kérdezte aztán Péter.

– Hát… – jött zavarba megint a hajléktalan.

A kutya közben ugatni kezdett.

– Édes kis jószág ez! – mondta a fedél nélküli.

– Igen. Néha otthon becsinál.

– Tanítsa móresre.

Péter nevetett.

– Úgy a szívemhez nőtt ez a kutya. A nejem is nagyon szereti.

– Én nem szeretem az állatokat. De a legveszélyesebb állat az ember.

– Az biztos.

Majd húzott még párat a borból. S visszaadta az üveget.

– Egészségére!

– Na lassan el kell hogy búcsúzzunk! – mondta Péter.

– Igen. Nekem is be kell mennem a szállóba.

– Azt jól teszi.

– Megyek is. Viszlát.

– Minden jót!

Aztán Péter terelte a kutyát hazafelé. Amikor hazaért, a felesége éppen mosott.

– De sokára jöttél meg!

– Kicsit elidőztem.

– Hát persze. Még beugrottál az ivóba. Érzem az alkoholt, ami a szádból ered…

Péter nem akarta bevallani az igazat. Annyiban hagyta. Hadd higgye csak ezt… Majd Péter folytatta a netezést. Kereste a munkahelyeket, ha netán teremőri állása megszűnne…