2022. december 1., csütörtök

Barangolás a múltban

– Képtelen vagyok korán felkelni. Ha éppen sikerül, általában nincs étvágyam. Aztán a cégben délig fel sem állok a számítógép mellől, mire elmegyek ennivalóért, már fél egy az idő. Visszaérek a cégbe, tehát valahol háromnegyed egy magasságában eszek valamit, elnézést: felfalok valamit. Egy-két alkalommal még elviselhető, viszont ez már így működik hónapok óta – magyarázta a múltkor a kollégám, miközben mindketten egy dupla feketét reggeliztünk a vállalati konyhában.

– Ha kicsit jobban odafigyelnék magamra, akkor sokkal könnyebb lenne minden. Előző este nincs kedvem főzőcskézni, sem pedig előkészíteni a reggelit. Amikor otthonról melóztunk, sokkal könnyebb volt. A cigiszünetben összedobtam magamnak valami kosztot, és senki sem kötött bele abba, ha a saját számítógépem felett ettem. Sőt, ki sem röhögtek ha éppen összemaszatoztam magam – fejtette ki véleményét.

– Amikor a járvány miatt otthonról melóztunk, fel sem kellett tisztességesen öltözni. Emlékszem, alsóneműben dolgoztam hónapokig. Kevesebbet kellett mosnom, kevesebbet költöttem benzinre, buszjegyre. Minden nap otthoni, főtt kosztot ettem, nem pedig ezeket az íztelen szendvicseket, amelyekben „anyag” egy csepp sem, de mégis annyiba kerülnek, mint egy szerencsétlen vese – folytatta egyre hevesebben.

Illusztráció (Fotó: Free Press Journal)
Illusztráció (Fotó: Free Press Journal)

– Arról nem is beszélve, hogy csend volt, ameddig otthonról dolgoztunk. Sohasem voltam kifejezetten oda a vállalati pletykákért, az pedig végképp nem érdekelt soha, hogy ki, mikor és milyen ruhában ment férjhez, hogy hogyan díszítették ki a termet, hogy mit zenélt a zenekar, meg mindaz, amit a csajok hangosan megvitatnak. Érted, semmi bajom sincs ezzel, de no, én délután négyre általában akkora nyomás alá kerülök, hogy azt is elfelejtem, mi volt az ebéd… – halkult el.

– Ne mondj semmit. Szabadúszó voltam két évig. A munkaruhám egy szál gatya volt, meg volt két farmerem meg egy trikóm – ezek voltak a fellépő ruháim. Azt hiszem, volt egy rövid ujjú felsőm is, egy melegítőm, meg egy tavaszi kabátom. Ez volt minden ruhám, amiben az emberek láttak. És tudod mit? Az ég világon nem hiányzott semmi – mondtam neki csöndben.

Úgy fest, mindketten hiányoljuk a járványt egy kicsit.

Vagy rühelljük a kollégáinkat.