2022. december 6., kedd
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

Kötelező-e adni-kapni?

Kedves atya! Az adás-kapás törvénye, mikéntje foglalkoztat. Egyes ismerőseimen tapasztalom, hogy szigorúan figyelik, milyen és mekkora értékű születésnapi (és egyéb) ajándékokat kapnak, hogy amikor eljön az idő, visszafelé is ugyanazt az értéket, minőséget adják majd. Ezek az illetők pontosan fel tudják sorolni, kinek mikor mit adtak, akár húsz-harminc évre visszamenőleg, és mondataikból érezhető, elvárásuk az, hogy visszafelé is megkapják, amit egyszer nyújtottak.

Eléggé feledékeny vagyok, de ezt már az utóbbi időben tudatossá is tettem, amikor ilyen dolgokról van szó. Én nem jegyzem meg, kinek mit adtam és mit kaptam. Amikor adok, azt szívből teszem, és örömmel tölt el, ha az illető boldog. Ezt követően engem már nem érdekel a téma, főleg nem a tárgy. Mégis néha én is beállok a sorba, ami az ajándékozásokat illeti, mert látom, hogy ez az elvárás, aminek ugye meg kell felelni. Kérdés, hogy kell-e? Elég kettősség van bennem a témában, s nem tetszik, amit tapasztalok. Örömmel olvasnám a gondolatait az adni és kapni témában.

Üdvözlettel, egy feledékeny olvasója

Az ember önző lénynek születik. A csecsemő, a kisgyermek egész lényében önző, elvárja, megköveteli, hogy mindent adjanak neki. Ez természetes is, érthető is, mert magától nem tehet semmit, magától nem képes semmire, mindenben rászorul másokra. Ezért az is természetes, az is érthető, hogy végtelenül önző, hogy erőszakosan követeli a teljes ráfigyelést, a teljes gondozást, kötelezőnek tartja, hogy neki adjanak mindent. Növekedése során azonban egyre képesebbé válik arra, hogy ő is figyeljen másokra, adjon másoknak, gondozzon másokat. De ez már nem a természetéből fakadó magatartás, nem ő érti meg, hogy így kell viselkednie, hanem olyan dolog, amire tanítják, képezik és képesítik. Ez a nevelés dolga. Akit tanítanak szeretetre, az a jól nevelt, akit nem tanítanak, az a neveletlen.

De nemcsak másoknak kell őt tanítania, nevelnie erre, hanem őneki is, saját magának is kell önmagát fejlesztenie, tökéletesítenie, szeretetben kibontakoztatnia. A tanításnak, nevelésnek, képzésnek, önfejlesztésnek, tökéletesítésnek a célja az, hogy kivetkőzzön az önzésből, és beleöltözzön az önzetlenségbe, a szeretetbe. Erich Fromm ezt így mondja: az abszolút egoizmusból el kell jutnia a teljes altruizmusig. A keresztény nevelés és önnevelés célja az, hogy az ember tökéletessé váljon a szeretetben.

A szeretet ellentéte az önzésnek. Aki szeret, az nem azt nézi, hogy ő kapjon, hogy őrá figyeljenek, hogy őróla gondoskodjanak, hanem ő figyel másokra, ő ad másoknak, ő gondoskodik másokról. És mindezt elvárás nélkül teszi, semmiért nem követel viszonzást. A szeretet ugyanis olyan kisugárzás, mint ahogy a nap sugározza ki a fényét: a kisugárzott fény félegyenesként mindig előre megy, soha nem fordul vissza önmagába. Ha visszafordulna, akkor az önzés lenne. Továbbá, a szeretet nem méricskél, nincs benne számítás, nincs benne elvárás.

A szeretet forrása Isten, mert Isten a Szeretet, ahogyan a Szentírás tanítja: „Szeretet az Isten: aki a szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne.” (1Jn 4,16) Ezt a szeretetet az isteni forrásból issza magába az ember, és aztán folyamként árad ki belőle. Pontosan ezt mondta Jézus: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon mindenki, aki hisz bennem. Amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle.” (Jn 7,37-38)

A szeretetben kibontakozott emberek a szentek. Róluk mondja egy lelki író:

„A szentek nagy emberek. Adnak, anélkül, hogy visszakérnének. Odaadják életüket, lelküket, örömüket, minden földi köteléket, minden gazdagságot. A szívük megtelik szeretettel, az igazi szeretetettel, az egyetlen szeretettel, mely jóllakat, mely megvigasztal, mely felnyitja a lélek szemét, és új könnyeket fakaszt.

A szent adott, és most kap: egy soha meg nem szűnő folyam jön létre Ég és föld között, s a folyamból mámorító, mennyei víz árad, mely nem áll meg a szentnél, hanem eljut a fáradtakhoz, a szenvedőkhöz, a vakokhoz és a lelkükben bénákhoz. Elborít és átjár, felüdít, magához vonz és megment. Ha meg akarod tudni, mi a szeretet, kérdezd meg a szenttől.” (Chiara Lubich)

Ma általában nincs nevelés, hanem csak kényeztetés. Nincs fegyelmezés és önfegyelmezés, hanem csak engedékenység és önkényeskedés. Ezért az önző gyermek felnőtt korára is „gyernőtt” marad, az abszolút egoista nem jut el soha a teljes altruizmusig, a neveletlen, önkényeskedő gyermekből nem lesz szent, vagyis nem lesz szeretni tudó és szeretni képes érett, tökéletes ember.

Ezért van, hogy az önző, egoista, öntörvényű emberek mindent számításból tesznek, mindent haszonlesésből adnak, mindenben elvárják a viszonzást. Ahogy a levélírónk mondja: „Ismerőseim szigorúan figyelik, milyen és mekkora értékű születésnapi (és egyéb) ajándékokat kapnak, hogy amikor eljön az idő, visszafelé is ugyanazt az értéket, minőséget adják majd. Pontosan fel tudják sorolni, kinek mikor mit adtak, akár húsz-harminc évre visszamenőleg, és mondataikból érezhető, elvárásuk az, hogy visszafelé is megkapják, amit egyszer nyújtottak.”

Levélírónk most azt kérdezi, hogy kötelező-e „beállni a sorba, ami az ajándékozásokat illeti, meg kell-e felelni ezeknek az elvárásoknak.” Egyáltalán hogyan álljunk hozzá ehhez az „adni és kapni témához”?

Helytelen azzal az önzéssel adni, hogy vissza kell kapnunk. Ugyanígy helytelen megfelelni annak az elvárásnak, hogy „visszafelé is megkapják, amit egyszer nyújtottak.”

Helyes az, ha önzetlenül adunk, érdek, számítás, elvárás nélkül. Az ajándék legyen igazán ajándék, ne pedig egy fizető eszköz, amellyel megvásároljuk a viszonzást. Az ilyen önzetlen adás szeretet, amit megérez a megajándékozott személy. Azért érzi meg, mert az ajándékon keresztül a szívébe árad a szeretet. Az igazi szeretet ugyanis az Égből rajtunk keresztül a másikba áradó folyam, mely „elborít, átjár és felüdít.” És ha ezt az illető átéli, akkor nem arra érez ösztönzést, hogy viszonozza, hanem, hogy megkedveljen minket és a barátunkká váljon. Ilyen értelemben mondja Jézus, hogy „a vagyonotok ajándékozásával szerezzetek magatoknak kedvelőket, azaz barátokat.” (vö. Lk 16,9)

Leghelyesebb az, ha önmagunkat adjuk ajándékba. Ez azt jelenti, hogy úgy megyünk egy társaságba, egy ünnepelthez, hogy teljesen ráfigyelünk, a legnagyobb érdeklődéssel hallgatjuk, olyan dolgokat mondunk, ami neki nagyon érdekes és hasznos. Ez olyan, mint ahogyan a nap sugározza ránk a fényét és a melegét, vagy ahogyan a forrás önti magából folyamként az üdítő vizet. Ha csak tárgyi ajándékot adunk önző módon, szeretet nélkül, akkor az ünneplés nem folyik bele ráfigyelésbe, érdeklődésbe, barátkozásba, hanem eszem-iszomba, üres fecsegésbe és fülsiketítő zenébe torkollik, ami csak keserű szájízt hagy maga után.

Venni kell a bátorságot, hogy semmiképpen se viszontajándékkal menjünk például egy születésnapra, hanem önajándékozás szándékával. Vihetünk egy szerény tárgyi ajándékot, de a szeretetünk kell hogy legyen az igazi ajándék. Ezzel megszakítjuk azt az ördögi kört, hogy hozzánk is valami nagy értékű ajándékkal kell majd a vendégnek jönnie. Szabadon jöhet ő is egy szerényebb ajándékkal, és – a példánkon tanulva – bátran hozhatja ő is a szeretetét.