2024. április 19., péntek

„Lett egy igazi szerelmem” – VIDEÓ

Utasunk Szakács Tamás, a VM4K munkatársa, néptáncoktató, néptáncos

Február 25-én útjára indult a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós beszélgetőműsora, így már nemcsak olvashatnak, hanem nézhetnek is bennünket. Ezentúl minden héten újabb vendéggel jelentkezünk, aki beül mellém az anyósülésre, és együtt autózunk, miközben nem mindennapi témákról osztjuk meg egymással gondolatainkat. A videót a Magyar Szó online felületén és a YouTube-csatornánkon tekinthetik meg, a beszélgetés szerkesztett változatát azonban napilapunkban is elolvashatják.

Mindenki ismeri a gyermekszerelmet, amikor bármit megteszünk, csak a kislány/kisfiú ránk figyeljen. Ezzel Szakács Tamás sem volt másként: azért, hogy meghódítsa a kiszemelt kislány szívét, még néptáncra is beiratkozott, habár előtte a küzdősportokért rajongott. Bár a gyermekszerelem plátói maradt, Tamásnak lett egy igazi szerelme: a néptánc. Azóta is életének szerves részét képezi, és az interjút is csak úgy tudtuk belepréselni a napjába, hogy elkísértem egy táncpróbára. Vagyis én voltam aznap a személyes sofőrje egy kis ideig.

Hogy bírod ezt energiával?
– Ez jó kérdés. Lényegében ez talán egy olyan szakma, amelyet igazából az embernek tényleg a legjobban kell szeretnie. Ez kell hogy legyen az első helyen. A gyerekek, az oktatás, az, hogy te tudod formálni azt a tömeget, és látod a fejlődését. Talán ez az, ami naponta erőt ad, és természetesen minden egyes megmérettetés után a különböző helyezések, díjak. A gyerekeknek az az őszintesége, amit tőlük kapunk. Szerintem ez a legnagyobb motiváció az igazi pedagógus számára.

Mit jelent számodra a táncoktatás, hogyha már így a gyerekeknél tartunk?
– Igazából az alázat, a folytonosság, ami a munkánkat jellemzi, továbbá a játékos módon való tanulás. Szerintem ez a három tényező az, ami olyan összhangot képvisel, ha jól csinálja az ember, amiből a gyerek játékos úton, igazán lelkesen, a mi példánkat látván tud fejlődni, magára alakítani egy-egy tájegység táncát, és az mellett közösségben együtt jól érezni magát. Nekünk ez a legfontosabb, és én mindig ezt szoktam előnyben részesíteni, hogy ne csak arról szóljon egy táncpróba, hogy jó, akkor nézzük meg az archív felvételt, mindent pontosan szedjünk le. Ez nyilván a kisebb gyerekeknél nem is működik még, hanem igazából a közösségépítés, a barátkozás van az első helyen, hogy a későbbiekben természetesen a néptáncban teljesüljön ki a próbának az összhangja. Mi ezt szoktuk igazából párommal együtt mindenütt képviselni.

Mikor lépett a néptánc az életedbe?
– Ezt a kérdést általában mindig megmosolygom. Igazából onnan kezdeném, hogy elég csintalan gyerek voltam. Úgy képzeld el, hogy a világ összes rosszaságát megcsináltam, amit egy gyerek meg tud csinálni. Ezért már az óvodában az óvónő édesanyámat behívta, és elbeszélgetett vele, hogy nem ártana ezt a gyereket valamilyen sportra beíratni, mivel nem nagyon tudnak az óvodában vele mit kezdeni. Olyanokat csináltam például, hogy felmásztam a tetőre az óvodában, a csatornán visszajövet, lecsúszva, széthasadt a lábam… Akkor már az óvodában elindult egy olyan útvonal, hogy jó, akkor mire, és akkor az óvónő mondta, hogy valami küzdősportra. Na, akkor elkezdtem karatézni. Ott is, amikor talán zöldöves lehettem, akkor már a fekete övesek ellen ment a bokszoló játék, és akkor ott is szóltak, hogy hát lehet, hogy ezt nem kellene, hanem valami mást, mert, hogy ott is túl sok az energia. Akkor ebből volt egy kis birkózás. Édesanyám mindig is mondta ezt a táncos dolgot, de soha nem érdekelt. Táncolni, mondom, ugyan minek ugráljak én? Nekem ez nem tetszik. Akkor volt egy kislány harmadikos koromban, és tudom, mindent kipróbáltam, amit a gyerekfej kiad: szerelmes üzenetek a táblára, persze aztán az egész osztály rajtad röhög… Hát, a kislány járt táncolni, és akkor gondoltam, hogyha én is elkezdenék, akkor ezzel hátha imponálnék neki, és akkor talán az én felemre billen a lépcső. Hát, nem így lett. De mindig azt szoktam mondani, hogy a gyerekszerelemből lett egy igazi szerelem, ami most az első és mindenféleképpen az életem meghatározója.

Aminek meg is volt a hozadéka 2018-ban, amikor a Vajdaság legjobb szólótáncosa címet kiérdemelted. Mit adott hozzá ez a munkádhoz?
– Természetesen, ez egy hatalmas elismerés, és igazából, ami talán a legjobb, hogy megtanul az ember valójában tényleg alapos lenni, mert sokszor, nyilván abból kifolyólag, hogy az embernek nincs mindenre ideje, néha felszínesen csinálunk meg egy-egy dolgot. Ez nem csak a táncra, ez az egész életre igaz. A felkészülés erre a neves szólótáncversenyre egy olyan időszak volt az életemben, hogy szinte minden egyes nap a próbateremben töltöttem az időt, esténként a próbák után még külön foglalkoztam ezzel az anyaggal, pontról-pontra, és igazából egy jó másfél hónapos munka hozadéka volt az, hogy ezt a címet megérdemelhettem.

Munka vagy hivatás számodra a néptánc, illetve a néptáncoktatás?
– Egyik sem. Szerelem. Őszintén, nem tudnék erre a kérdésre jó választ adni, csak azért, mert hivatásként csinálnám, hogyha lenne lehetőségünk rá. Tehát ha lenne egy hivatásos együttes Vajdaságban, akkor mondhatnám, hogy hivatásként, profi szinten néptáncolok egy együttesben. Mivel ez nincs, ezért nem mondom hivatásnak, de talán csak azért mondanám egy kicsit hivatásnak, mert tényleg ez az, ami az életem minden egyes napját meghatározza, de azért mondom szerelemnek, mert őszintén tényleg ez az egyik olyan dolog, amit a legjobban szeretek az életben, és ha ez nem lenne, őszintén nem tudom, hogy mivel foglalkoznék. Úgyhogy én nagyon hálás vagyok az életnek, a Teremtőnek, mindenkinek, akinek csak lehet, hogy én tényleg megtaláltam azt az utat, amit nagyon sokan nem, és csak úgy vannak, bolyonganak, és lehet, hogy egy olyan szakmát választanak, amihez nincs sem kedve, sem szíve, de nincs más. A válasz rá csak annyi, hogy tényleg ezt szívből, lélekből szeretni kell, és nekem ez az egyik szerelmem.

Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!