2022. december 9., péntek

Roger Federer – Utolshow – VIDEÓ

Egy könnyáztatta este keretében végleg elköszönt a profitenisztől minden idők (alighanem) legnagyobb játékosa, Roger Federer. Hogy a Rafael Nadal oldalán megvívott, leginkább nosztalgia-párosmeccsnek beillő partit nem kis csatában elveszítették az amerikai Jack Sockkal és Frances Tiafoe-val szemben a Laver-kupa nyitó napján, pont senkit sem érdekelt – a lényeg azután következett: a londoni O2 Arénában 17 ezer néző tombolása és tapsvihara közepette egy nagyjából húszperces, igen emlékezetes ünneplés közepette lépett le a nagyszínpadról a 20-szoros Grand Slam-győztes legenda.

Egyébként még nyerhettek is volna Nadallal – bár a játékuk végig akadozott, ám a zsenialitás rendre átsegítette őket a nehezebb helyzeteken. Igaz, leginkább Nadal állt helyt a kulcspillanatokban, avagy Federer játékán igen erősen érződött, hogy rettentő régen vívott éles mérkőzést, és hogy a párosozásnál amúgy mi sem áll távolabb a két géniusztól. Két klasszismegoldásra jutott négy hiba, igaz, a túloldalon sem összeszokott kettős tett-vett, avagy Sockéknál is meg-megakadt a lemez.

A közönség ugyanakkor rettentő hálás volt minden jobb megmozdulásért, a tömeg felajzottságát mi sem jelzi jobban, hogy már akkor aléltan hörögtek a meccs kezdetén, amikor a mérkőzésvezető a szokásoknak megfelelően bejelentette, hogy akkor most Rafael Nadal fog szerválni. Az őrület aztán csak fokozódott, igaz, az ünnepelt az első szett legemlékezetesebb megmozdulását akkor produkálta, amikor kiszorított helyzetből úgy ütötte meg a labdát, hogy az pont megtalálta a hálótartó pózna melletti, a háló teteje alatti egylabdányi lyukat; a Team World kapitánya, John McEnroe szúrta ki a kispadról – ő ült a legjobb szögben –, s kezdett reklamálni (végre abszolút elemében lehetett), a lassításról pedig látszott, hogy igazából ezt a rést eltalálni, nos, ahhoz tényleg egy zseni kell (a pont persze a pirosaké lett, elvégre nem a háló felett, és nem is a pózna külső oldalán haladt el a labda).

Szóval az első szettet egy egészen bámulatos, úgymond „beindító” Nadal-tenyeresnek hála behúzta a két világnagyság – a finom kereszt annyira fenomenálisra sikeredett, hogy Novak Djokovics teljes extázisban ünnepelt a háttérben; ebből jött a break és a 6:4. A másodikban aztán az amerikaiak hamar elvették az európai szuperpáros adogatását, ám később sikerült visszabrékelniük Nadaléknak (mondjuk a kulcspillanatban a székbíró egy kacska röpte láttán „kanalazás” címén elvette az amerikaiaktól a pontot – ha nem gálamérkőzés lett volna, hanem mondjuk egy Davis-kupa derbi, gyaníthatóan hosszas acsarkodás támadt volna). Később kétszer is két labdára kerültek Federerék a győzelemtől, ám nem tudták behúzni, úgyhogy 6:7 után a 10 pontos meccsdöntő rövidítéssel dőlt el a találkozó. Ezt a közönség mámora közepette 3-0-lal indították Nadallal, ám az amerikaiak nem kívántak a fesztiválhangulathoz asszisztálni, hamar visszajöttek, ám végül 9-8-nál az „álompárosnak” volt meccslabdája, Federer szervájánál. Azaz minden adott volt a tökéletes végkifejlethez, ráadásul a menet is úgy alakult, hogy egy nem túl könnyű, de nem is megoldhatatlan tenyerest kellett volna a svájcinak eltennie, csakhogy a hálóba paskolta a labdát; Tiafoe-ék pedig behúzták a következő két labdát is, és ezzel nyertek.

Kellett néhány másodperc, míg a tömeg magához tért, de aztán indulhatott az önfeledt ünneplés, persze a meghatottságtól teljesen áthatva. A szervezők remek kis körítésről gondoskodtak, először a Coldplay Viva la Vida című számát játszották, ami mind az alkalomhoz egészen tökéletesen illeszkedő zenéjével, mind szövegével igazán felemelő légkört teremtett az óriás búcsújának a hatalmas arénában („I used to rule the world – ez az egyik visszatérő sor, azaz „egykoron uraltam a világot”).

Ezután az amerikaiak korábbi kiválósága, a kilencvenes évek tán legintelligensebb játékosa, Jim Courier szokásos meccsutáni interjúja következett, persze Federerrel (a szervezők elsőként a szokásnak megfelelően a meccsnyertesek oldalán „álltak be” a mikrofonnal és a kamerával, de aztán rájöttek, hogy ez most sehogysem fog működni...). Courier tökéletesen építette fel a kérdezz-feleleket, azaz Federer elmondhatta, „hogy boldog vagyok, nem szomorú, ez egy tökéletes nap, amelyen minden az utolsó volt, a melegítés, a cipőm bekötése, minden. Elsősorban az járt a fejemben, nehogy valami közbejöjjön, egy rossz mozdulat, bármi, de végigment a meccs, ez a legfontosabb.”

Majd a társakat dicsérte: „ilyen csapatban egy pillanatig sem érezhettem magam magányosan, így, ebben környezetben volt a legjobb elbúcsúzni.” Courier végül a családjára terelte a szót, hogy ugye most aztán mindenki itt volt – no és akkor Rogernél élő egyenesben eltörött a mécses, könnyeit törölgetve köszönte meg még egyszer feleségének, Mirkának, illetve a szüleinek, hogy ilyen hosszan támogatták, leginkább nekik köszönheti, hogy ennyi éven át tartott a karrierje. És persze szólt arról is, hogy „ez egy tökéletes utazás volt, ha rajtam múlna, szívesen végigcsinálnám még egyszer.”

Ahhoz pedig kétség sem férhet, hogy mi is szívesen végignéznénk újra és újra. Avagy valóban könnyessé válik a tekintet, és nem igazán bírunk megbarátkozni a gondolattal, hogy Roger Federert itt és most valóban utoljára láttuk a profik között teniszezni.

A szervezők apróbb műsort is kreáltak: a Jim Courier-féle interjút követően Ellie Goulding adott elő két számot, köztük a leghíresebbet, a Burn-t – igaz, eközben a közönség leginkább arra koncentrált, amit a pályára vetített képsorokon látott, Federer karrierjének kiemelkedő pillanatait (szép hosszú lett a bejátszás...), amikor pedig a műsor alatt az egykori világelső épp megölelte szintén hüppögő feleségét, amit mutattak a nagy kivetítőkön, a nézők a zenei performansztól függetlenül tapsolni és ujjongani kezdtek.

Ezek után már hömpölyögtek az érzelmek – Federer ikerfiai itatták az egereket, még Nadal is könnyezett, miközben Đoković hátulról immár egykori legnagyobb riválisa vállán tartotta a kezeit, mintegy nyugtatásképp. És aztán a szerb volt az, aki a show végén, amikor a két csapat összes játékosa még egyszer, utoljára felkísérte Federert a pályára, a közönség ovációja közepette a klasszikus levegőbe dobálást vezényelte. Ekkor végre újra nevetett mindenki – kellett egy ilyen happy end-jellegű lezárás a legvégére.