2022. december 9., péntek

Vajon milyen lehetne az élhető világ?

(Egy amatőr, álmodozó, naiv ember gondolatai a szebb jövőről)

Bevezető

Világunk jelen állapota gondolkodásra ingerelt. Szerepe van ebben az ukrajnai háborúnak, de annak is, hogy az ökológiai lábnyomunk egyre nagyobb, és ma már csaknem annyi erőforrást élünk fel fél év alatt, mint amennyinek a létrejöttéhez egy egész év kell. Hatással volt rám annak az indonéziai orángutánnak az esete is, akit véresre vertek pár éve, miközben az olajpálmát telepítették a dzsungel helyére.

Az is elgondolkodtatott, miért kell másfajta üvegből innom a különféle söröket, hiszen voltak idők, amikor a söröket a különböző gyártók ugyanolyan üvegbe töltötték. Ezenkívül arra is emlékszem, hogy gyerekkoromban egykilós kenyerek voltak – nem pedig 60, 70, 80 dekásak –, és a legtöbb italt egyforma palackokba töltötték, a tábla csokoládék 100, 200 grammosak voltak, a kis csokidesszertek pedig 50 grammosak. A nagyobb csomagolások esetében is a termék súlya mindig 00-ára végződött. Ma teljes a káosz, és nem érhető el mindenhol a városban a helyi gyár amúgy finom csokija, hanem több száz kilométerről ideszállított, mondjuk 80 grammos csokikat kínálnak. Vajon mi változott meg, csak az, hogy gyerekkorom óta nagyjából kétmilliárd emberrel él több a Földön, vagy az, hogy nem tudom miért, de egyre inkább teret hódít a design (dizájn-formatervezés), amely mindent, még a sörösüvegek formáját is áthatja.

A felelősség kérdése

Az első gondolat, ami felmerül bennem az, hogy világunk a felelőtlenség világa, mégpedig a felelőtlen fogyasztás világa. Az emberiség az elmúlt 100 000 évben olyan módon élt, amilyent a természet megengedett neki. Egyes feltételezések szerint az őskorban sokáig szoptattak az anyák, így életük során 5-6 gyermeket tudtak felnevelni, aztán jött a búza és a gabonafélék háziasítása, a többnejűség, így a sikeres férfiak 10-20 gyermeket is nemzettek (II. Ramzesz fáraónak több mint 200 felesége és 100 gyermeke volt). Mégis Egyiptomban és az ún. termékeny félhold országaiban nagyjából állandó volt a lakosság száma. Csupán Kínában nőtt már az ókorban is óriásira a népesség. Nem akarom elemezni az összes mérföldkövet, amely az emberi faj elterjedését és létszámának növekedését okozta, de az írás, a hajózás, a matematika, a filozófia, a vallások, a nyomtatás, a tudományok, a különböző gazdasági forradalmak mind arra vitték az emberiséget, hogy így vagy úgy egyre többet fogyasszon. Ezek közül a leghatékonyabb növekedést a szénhidrogének elégetése hozta. Ezzel a felelőtlenség is követhetetlenné vált. Mégis legalább néhány évszázadig volt korlát ebben is, de abban a pillanatban, ahogy a vállalatok és bankok túlnőtték az államot, nem maradt semmilyen korlát, azaz csak a fizikai és természeti korlátok maradtak meg. Az csak egyeseket érdekel, hogy kihalnak a kétlétűek, hogy a rovarok több mint fele már el is tűnt, hogy Grönlandon olvad a jég, és a Déli-sarkon is egyre nagyobb jégdarabok szakadnak le a kontinensről. Mi ezeket a dolgokat még nem, illetve kisebb mértékben érzékeljük közvetlenül, de a tájfun- és a hurrikánövezetben egyre több ilyen van, a hőhullámok sújtotta területeken sorra dőlnek meg a melegrekordok. Európában is egyre vadabb viharok tombolnak. A kérdés csupán az, hogy mikortól érlelődnek ezek a jelenségek kérdéssé, amelyre az egész társadalom keresi a választ, a szupergazdag magánemberektől a kukákban guberáló szegényekig.

Ma sorra történnek olyan események, amikor kiderül, hogy egyes politikusok nem felelősek a választóiknak (pl. a német külügyminiszter ki is jelentette, hogy nem érdeklik a választói). Azt már rég tudjuk, hogy a gyártók nem felelősek a vevőiknek, a társadalmi rendszerek nem felelősek a környezetük állapotáért, és végül az egyén nem felelős azért, hogy mivel szemetel. Mindezért, azt hiszem, hogy a jelenlegi világválság a felelősség kérdésére vezethető vissza. S ez egy kérdésben foglalható össze: vajon azért kaptuk a természetet, hogy kifosszuk és megöljük, vagy azért, hogy óvjuk és műveljük? Gondolom, hogy a fenti kérdésre az emberek többsége a gondozás és a művelés mellett tenné le a voksát, mégis felelőtlen az egyén, amikor egy PET-palackot dob el, akár egy laza mozdulattal, valahol a városban, vagy a természetben, netán folyóparton. Azonban ezért nemcsak ő a felelős, hanem az is, aki a PET-palackot előállította! Erről nem szokott gondolkodni a fősodrú média. Félreértés ne essék, nagyszerű dolog, hogy vannak műanyagok, de az nem, hogy mire használjuk fel. Gondoljunk csak bele, hogy egyes műanyagok évezredek alatt bomlanak le. Nem lenne értelmes, ha olyan dolgokat csinálnánk belőlük, amelyeknek évezredekig meg kellene maradniuk? De a felelősség vonalát követve az is felelős, aki a PET-palackba terméket töltött, sőt az is, aki engedélyt adott a palack legyártására. A felelősség tehát megoszlik, de minél nagyobb hatalma van valakinek, annál nagyobb a felelőssége. És a PET-palack ügye csak egy dolog.

A felelősséggel egyéb gondok is vannak, a gyártók általában addig érdekeltek a termék előállításában és csomagolásában, amíg azt el nem adják, és ez nem a PET-palackokra vonatkozik, hanem mindenre. A tartós árucikkeknél már felismerték a garancia fogalmát, és gyakorolják is, de ezzel párhuzamosan a gyártók is felismerték, hogy a programozott elavulással csökkenthetik saját kockázatukat, és növelhetik a profitjukat. Gondolkodásuk a következő: ha fantasztikusan jó lézernyomtatót állítok elő, amely évtizedekig nyomtat, és bármilyen számítógéphez csatlakoztatható, akkor megszűnik a piac, nem vásárol majd senki nyomtatót. Pedig az kellene legyen a cél, hogy ilyen helyzet álljon elő, hiszen a fejlődéssel való törődés abban az esetben a színes nyomtatóknál hozhatna áttörést, amelyek nagyon sokáig tudhatnának színestinta-csere nélkül nyomtatni, majd amikor ennek a piaca is telítődne, jöhetne a háromdimenziós nyomtatók világa, amelyek fejlődése a műanyag tárgyak nyomtatásától az acéltárgyak nyomtatásáig terjedhetne. Ez lenne a fejlődés íve, és nem az, hogy minden öt-tíz évben vesznek az emberek nyomtatót, amelyek kb. ugyanazt tudják, amit elődeik, csak a formatervezésük vonzóbb. Ugyanez vonatkozik mindenre, amit az ipar gyártani tud. Ezzel szemben a kreativitás, gondolkodás fejlődést eredményezne, és így az emberiség közös haszna lenne. Egyrészt nyerne a természet, amely a gyorsan eldobható tárgyakat nem kellene hogy magába fogadja, másként nyerne a fogyasztó, aki hosszan használhatná pl. a nyomtatóját, amely ugyanolyan patinás része lehetne a szobájának, mint a könyvek a polcain, és nyerne a gyártó is, mert a világpiacot feltölteni elég hosszú folyamat, még akkor is, ha másolnák a terméket. Nyernének a cég munkatársai is, akik kitalálnának valami újat, amiért kezdetben nagyon sok pénzt kapnának. És nyerne a vállalat is, amely gyártaná, és a kereskedő is, aki terítené a piacon. Ezen kellene gondolkodni, és nem azon, hogy hogyan lehet áttörni a védvonalakat a Donbaszban. Persze tudom, és a szívem is fáj, mert ilyen a világ, és kell a fegyver – hogy az Omega rockegyüttest idézzem.

Az egész gazdaságról elmondható, hogy nem gondolkodik holisztikusan, de még nagyobb baj, hogy a politikai szféra sem gondolkodik holisztikusan. Ezzel kapcsolatban azt mondhatnám, hogy a titói Jugoszláviában e téren jobb volt a helyzet. Akkoriban tudni lehetett, hogy milyen csavarok szabványosak, milyen elektromotorok szabványosak, és létezett az úgynevezett „jusz", az egységes Jugoszláv Standard és ez más országokban is így működött, majd jött a világpiac és mindezt lerombolta, sőt odáig juttatta az országokat, hogy immár sehol sincsenek szabványok, még az azonos típusú személygépkocsikat sem lehet azonosan javítani. Ezen sürgősen változtatni kellene, mégpedig nemzetközi szinten.

A gondolkodás kérdése

Ezzel a második problémához érkeztünk, ez pedig a gondolkodás kérdése. Egy ember felfogóképessége korlátozott, nem látja át a gazdaság egészét, a politikum felelőssége azonban, hogy mindezen gondolkodjon. Én úgy látom, hogy a felelősség és a gondolkodás összekapcsolása a következő módon kellene hogy megváltoztassa a viselkedést. Az okos politikusok felelőssé kellene tegyék a felhasználókat és a gyártókat is. A gyártók felelősségét ki kellene tolni, mégpedig úgy, hogy a felelősségük ciklikusan terjedjen ki az általuk gyártott termékre. Ha egy üdítőről van szó, akkor annak a csomagolása vissza kellene kerüljön az üdítő gyártójához, és mivel az előállítók tudják, hogy mit és hogyan használtak, eldönthetnék, hogy bizonyos eljárások felhasználásával újrahasznosítják-e az anyagot, vagy egy ellenőrzött, környezetet nem szennyező módon megsemmisítik. Sőt ez az elv egy egész iparágban működhetne, pl. csokoládét, vagy csokoládés desszertet csak 50, 100, 250 és 500 grammos kiszerelésben árulhatnának. Ez nem ölné meg a piaci versenyt, hiszen a vásárló pénztárcája és ízlése szerint vásárolhatna terméket, hasonló módon pl. a sörök árusítása is pontosan meghatározott formájú és tartalmú üvegpalackokban történhetne, és ez nem ölné meg a formatervezést sem, hiszen annak a címkének a kialakítása, amelyet az üvegekre ragasztanának – egy pontosan meghatározott ragasztóval, amit minden gyártó le tud mosni –, teret adna a „dizájnerek" fantáziájának, arról nem beszélve, hogy az üvegek visszagyűjtése sokkal egyszerűbb lenne. Ennek az elvnek minden termékre kellene vonatkozni, a mosógéptől a számítógépig, az újságtól a könyvig, a gépjárműtől az épületig. Nem arról lenne szó, hogy diktatúra lenne, hiszen ugyanannyi választási lehetőség lenne, hanem a gazdaságban az egyszerűsítésre és a minőségre törekednének.

A csomagolóanyag piacról való kivezetésének átgondolása fontos lenne. Ez egy más világot hozna, amely eltérne a mostanitól. Ahol bolt van, ott csomagolásátvevő is lenne, ahol emberek dolgoznának és szelektálnák a hulladékot. Mindezért a fogyasztó térítést kapna a csomagolóanyag értéke szerint, pl. egy coca-colás üvegpalack (hiszen a PET-palackot kivezethetnék) más értékű lenne, mint pl. egy Rubin vinjakos üveg. A vásárló megkapná a csomagolás árát, a csomagolást gyártó a visszaállítás árát, a termelőnek pedig nem kellene újabb csomagolóanyagról gondoskodnia. Amennyiben pl. egy coca-colás üvegpalack megfakulna, az üveggyárban újra lehetne hasznosítani, és akár új coca-colás palackot gyártani. Nagyjából az összetettebb termékekkel is ez történhetne. Ha a személygépkocsikkal ez történne, akkor hivatalos kirendeltség venné vissza az autót. De ezt a gyártó valószínűleg nem akarná, hanem megpróbálná elérni, hogy a vevő az autót tovább használja, azáltal, hogy a kívánt változásokat a gyártó hajtsa végre. Ez megérné a gyártónak is, meg a vevőnek is. Az egyik úgy keresne, hogy nem kell visszavenni a személygépkocsit, a másik pedig a megszokott, de prímán működő autót vezetné. Ahogy a téli- meg a nyárigumit cserélik, úgy lehetne cserélni a kipufogót, a műszerfalat, az üléseket, sőt a karosszériát, a futóművet vagy a motort is. A gyártó ismerné az általa legyártott gépkocsi tulajdonságait, és célzott fejlesztésekkel olyan alkatrészeket állítana elő, amelyek jobbak az eredetinél, így a vevő is boldog lehetne. Ám ha a vevő nem lenne együttműködő, akkor megkapná az autó értékét, persze attól függően, hogy milyen állapotban van pl. eltérő egy ütközésben összeroncsolt gépkocsinak és egy hajtható, de az elöregedés jeleit mutató autónak az ára. Egy használható jármű esetében a gyár kicserélne benne mindent, ami fontos, és a már felhasználni nem kívánt vagy nem lehetséges autókat is felújítaná és eladná újból. Így a legkevesebb szemetet termelné. Ami javíthatatlan, az mehetne a kohóba, miután megszabadították a festéstől és ragasztásoktól. Ezek után valamilyen hasznos termék lenne belőle. Ez vonatkozhatna mindenre, a vasalóktól a hűtőszekrényeken át a mosogatógépekig. Ezt az elvet bármire lehetne alkalmazni, pl. pontosan megadott cipőmérethez pontosan megadott felsőrész és talp tartozna, amelynek a ragasztóanyaga is pontosan lenne megadva, így a törött talpú cipőt gyorsan megszabadítanák a talpától, és újat ragasztanának rá. A gyárnak nem lenne érdeke, hogy túl gyorsan törjön el a cipő talpa. Visszatérve a gépkocsikra, elképzelhető lenne az is, ha nagy sorozatban egy-, két-, négy- és hétszemélyes autókat gyártanának, amelyeket úgy lehetne lecserélni, ahogy nő vagy csökken a család létszáma. Egyébként meg mindenki olyat vásárolna, amilyet bír, meg amilyen kellene neki.

Visszatérve a gondolkodás témájára, mindez arra ösztönözné az autó-, frizsider-, mosógép-, porszívógyárakat, hogy ne gyártsanak gyorsan elavuló eszközöket, hiszen nem felelne meg nekik az a pörgés, amit a visszavásárlás generálna. Ezenkívül ezeket az árukat úgy terveznék, hogy a szerelhetőségük a lehető legegyszerűbb legyen. Ráadásul ez munkát adna sok ügyes embernek. Az emberek ritkábban és drágábban vásárolnának, de abban biztosak lehetnének, hogy minőségi terméket vesznek. A gyártók ritkábban, de drágábban adnának el termékeket. A munkavállalók jó része a javításokat végezné, és a mérnökök is a meglévő eszköz fejlesztésén dolgoznának, pl. egy autó esetében egy új motor mérete, teljesítménye, súlya azonos lenne, de mondjuk az elődjénél tartósabb lenne, vagy más üzemanyag hajtaná. Tovább gondolkodva: a járműveket, mosógépeket modulárisan szerelhetővé lehetne tenni. A felhasználó az anyagot, a gyártás menetét fizetné, ami akár külön is fel lenne tüntetve a számlán, ahogy az is, hogy a gyártó mennyit fizet a szerelők munkabérére. Egy mosógép forgódobja gyakorlatilag a végtelenségig használható lehetne, míg a motorja nem, mégis mindezt úgy lehetne lecserélni, hogy egy fejlettebb technológiájú motort szerelnének be, amit a lehető legkésőbb kell ismét cserélni, mert a szerelők sokba kerülnének a gyártónak. A szerelők a rossz motort magukkal vinnék, esetleg a mérnökök megvizsgálnák, hogy mi okozta a leállást, és annak a fejlesztésére koncentrálnának. Ez után a hasznos anyagokat újrahasznosítanák, akár úgy, hogy piaci partnereiknek visszaszállítják, akár úgy, hogy csak a hibát hárítják el rajta. Ugyanez az elv vonatkozna a számítógépekre is, és minden összetett termékre. A szerelés és a szerelő ismét visszatérne a munka világába, a gazdaság pedig nem pörögne ész nélkül. A számítógépben tartós alkatrészek lennének, a drivereket nem változtatnák állandóan, és a programokat sem. A számítógépeket eleve úgy gyártanák, hogy bennük legyen a fejleszthetőség lehetősége is, a programok gyártóit pedig arra köteleznék, hogy a kategóriájukban elsőként szabadalmaztatott programhoz illeszkedjenek. Ez mondjuk a mai világban azt jelentené, hogy a Skype-nak a telefonhoz kellett volna illeszkednie, a Messengernek, a WhatsAppnak és a többi hasonló terméknek egymáshoz. Gondoljunk bele: az emberiség óriási mennyiségű rézdrótot helyezett a földbe, azért, hogy az emberek arra használhassák, hogy hallják egymást, erre jön a számítógépipar, amely ezt megkerüli. Micsoda bolondság! Akinek vonalas telefonja van, annak az átalánydíjhoz járna egy szabadon kiválasztott mobil applikáció, amivel telefont is és számítógépet, valamint mobiltelefont, illetve táblagépet – nagy képernyőjű mobiltelefont – is hívhatna. A káoszt is csökkenteni lehetne, csak elő kellene írni, hogy az újabb kommunikációs rendszerek kapcsolódjanak az előző rendszerhez, így akár Messengerről is lehetne vonalas telefont hívni, és vice versa. Ennek megoldása csak akarat kérdése. A számítógép esetében ettől kezdve nem az lenne az érdekes, hogy mennyire új, hanem mennyire stabil, és milyen minőségű részekből áll. Ez nem szüntetné meg a versenyt, sőt! Ha valaki az egyik processzorral elégedetlen, akkor venne másikat, és azt is beszerelnék neki. Mindehhez csak szándék és gondolkodás, vízió szükséges, amit a gyártók formába öntenének. Így mondjuk egy gyerek első számítógépének átvétele 10 éves korában ünnepség lenne, és az, hogy 90 vagy 100 éves korában – amikor meghal – milyen lenne, tőle függne. Ez után a tartalmát fel lehetne tölteni egy felhőbe, amely egy meghatározott körű felhasználónak (rokonok, barátok) lenne elérhető, letölthető, miután valamennyi idő múltán törlődne. A darabjait pedig tovább lehetne használni együtt vagy külön-külön.

Persze az összes fenti ötletemre az összes barátom azt mondja, hogy eszementek, és hogy megvalósíthatatlanok. Én pedig úgy gondolom, hogy nem. Az, hogy a világon mindenhol a bort 1 literes vagy 0,7 literes palackokba töltsék megoldható, csak akarat kell hozzá. A kreativitás továbbra is kell, hiszen ez után is tudni kell jó bort tölteni a palackba, és jó címkét tervezni rá. Ez után is lesz, aki új, nagyobb és drágább, és ritkább márkájú autót akar, de meg fogja fizetni az árát, noha tudni fogja, hogy élete végéig kitart mellette az extravagáns autója, de ez a szerényebb autókra is vonatkozna. Az iparban, a politikában és a gondolkodásban tomboló összevisszaságot, más szemszögből kreativitást is ki lehet élni a művészetekben, az írásban, zenében, a sportokban, de a gazdaságban a környezet kárára nem.

Civilizációnk egyik legnagyobb pusztító ereje a reklám, rengeteg időt, kreativitást és energiát von el, és frusztrációt termel. Vissza kellene az emberiségnek térnie, a „jó bornak nem kell cégér korszakba", azaz cégér legyen, de reklám ne. Hiszen egyrészt a reklámok ideje előtt is az ember meg tudott vásárolni mindent, amire szüksége volt, másrészt meg a lelki nyugalmát, agyának információs befogadóképességét meríti ki a sok reklám és a nagy kínálat. Ráadásul a cégek a nagy kínálatot egyébként is generálják, ahelyett, hogy pl. mindig a legfejlettebb fogkrémüket dobnák piacra néhány ízzel, teljes keveredést okoznak. A reklám voltaképpen vizuális szennyezés, időszennyezés, és az emberi értelem szennyezése.

(Folytatjuk)