2022. december 9., péntek

Táncoló csillagok

Nem ismersz meg? – hallotta a kérdést. Az első pillanatban azt sem tudta, melyik irányból keríti be a hang. – Én szóltam hozzád – bökte meg ekkor egy ujj a vállát. A mozdulatban annyi erő sem volt, mint beteg lepke utolsó szárnycsapásában, kabátja is védte, mint lovagot a páncél, mégis érezte: valakinek nagyon fontos, hogy észrevegye. Lusta pillantással később már fel is fedezte az arcot – ráncos, fáradt, kialvatlan öregasszony bámult a képébe, csapzott haja nem fért el a kopott kalap alatt, hosszú tincs szaladt végig arcán, szemöldökét borzolta, pisze orrát takarta.

–  Juli vagyok, a négy céből – nyílt újabb szavakra a száj, és úgy látta, mintha egy nagyon halvány mosoly is megcsillanna az arcon. Juli, a négy céből válaszra várt, de ő, a maga hatvanöt évével el sem tudta képzelni, milyen jelet, a múltnak melyik darabját kódolja ez a négy cé, miért is kéne neki ettől a hírtől megborzongania, vagy akárcsak visszaköszönnie. Fáradt volt, villamos zötykölődött alatta, a kocsi belseje megtelt a munkából hazafelé tartók vastag, fanyar szagával. És ebbe a hangulatba valahogy nem fért bele a négy cé, az öregasszony félszeg, vigyorba forduló mosolya, mint ahogy nem fért bele az a kislány sem, aki a nő kezét markolászta, és éppen úgy várta a válaszát, mint az asszony.

– Juli vagyok, testvérosztály, gimnázium, diszkó, gyöngyhajú lány – motyogta a nő, szeméből kibuggyant az első könnycsepp, és már az arcán szánkózott, amikor a férfira rázuhant a múlt. Mint a villám, úgy csapott be a villamos ablakán.

– Juli, testvérosztály, és persze a négy cé – bújt volna szégyen elől kabátja zsebébe. – Hát persze. Örülök, nagyon, de komolyan. Te jó ég, negyven éve biztos nem láttalak – motyogta, és Tisza-parti csókoktól zsibbadt el a szája, a Stefánia sétány fái között kigombolt blúz alatt rejtőző picinyke mell selymes bőrét érezte az ujjai hegyén. Pad nyomta fenekét, pad, amin a lány, Juli, a négy céből az ölébe hajtotta a fejét, és arról beszélt, hogy az ő szerelmük örökké tart, három gyereket szül neki, Újszegeden építik majd a házukat. Gyönyörű vagy, verset írok hozzád, egy egész kötetre valót, szemedben táncolnak a legvidámabb csillagok – felelte akkor.

És büszkén viselte az osztálytársak irigységbe csomagolt dühét – mert mégiscsak a testvérosztály, mit testvérosztály, az egész város legszebb kamaszlányát sikerült ellopnia. De arról soha senkinek nem beszélt, milyen megértő mosollyal tűrte Juli az ügyetlenségét – ne haragudj, de én még soha, senkivel –, hogyan csókolta a homlokát, amikor behatolt a testébe – ne izgulj, majd én segítek, suttogta Juli –, és milyen szépen énekelt egy dalt angolul, miközben ő csak feküdt az ágyon. Közben azon gondolkodott, mégis mennyivel lett könnyebb a világ, miután elvesztette a szüzességét.

A másik szobából televízió hangja szólt, egy őrnagyról vetítettek filmet, aki a frontról hazaérve nem akart mást, csak dobozolni, és megőrjítette ezzel a vendéglátó tűzoltó családját. Tóték volt a címe? Vagy Isten hozta őrnagy úr? Miután Juli azt mondta pár hónap múlva: ennyi, a szerelemnek vége, jobb lesz így, hidd el... – soha többé nem tudta végignézni.

– Igen, negyven éve találkoztunk. Pontosabban, negyvenöt is az már. Régen volt. Merre jártál? Rajtam átgyalogolt az élet, úgy érzem, meg is taposott. Kétszer mentem férjhez, kétszer váltam el, szültem gyereket, hármat. Dolgoztam, kirúgtak, dolgoztam, megtűrtek. Most már nyugdíj, csigolyámban meszesedés, lábamban visszeret operáltak, gerincsérvem eltűröm valahogy – motyogta Juli, a négy céből, akinél csúnyább nőt egész évben nem látott. Juli, akivel negyven éve (pontosabban: negyvenöt) a múzeum parkjában, sövény mögé bújva kóstolták egymást, testük alatt csak egy vastag posztóing takarta a betont. És ha a villamoson összeért az ujjuk, már pontosan tudták, az újszegedi liget melyik padján ölelkezve álmodják majd szeretkezés közben, hogy paplanos ágyban fekszenek, saját lakásuk van, és csak azért indul el reggel az első álmos villamos, hogy irigy csilingeléssel ébressze fel őket. 

A múzeumkert megújult, soha nem volt ilyen szép, az újszegedi ligetre talán rá sem ismer, aki tíz éve járt ott legutóbb – szaladt végig a borzongás a férfin. A régen még versbe szánt szemekből csak szomorúságot tudott kiolvasni, a meggypiros ajkak helyén ráncokkal szabdalt szájakat talált, és el nem tudta képzelni, miért vehet meg egy asszony a fejére ilyen csúnya kalapot. De leginkább miért száll fel a villamosra, miért szól hozzá, miért beszél a négy céről, testvérosztályról, miért figyelmezteti arra: öregember, te is már a nyugdíjasok napjait pörgeted, és legnagyobb örömöd, hogy csak kicsit érzed csípődben a csontritkulást. Meg egyébként is: ki engedte meg neki, hogy azzal a félretaposott csizmájával fölszántsa a múltat.

A férfi dühe már vörösre festette az arcát, amikor a kislány, az asszony ujjait markoló, iskolatáskával birkózó durcás vadóc belekiabálta a villamosba:

–  Ugye, milyen szép nagymamám van! Nekem ő a legszebb a világon – csilingeltek a hangok.

– Igen, nagyon szép – bámult a gyerekre, arcán mosoly tüntette el a borosta alá bújt ráncokat. És tudta: aznap este nem alszik el addig, amíg nem integet a felhők fölött táncoló csillagoknak.