2022. október 2., vasárnap

„Kibeszélt” helyesírás

Biztosra vehetjük, hogy az emberek ősidők óta beszélgetnek egymással. Persze eleinte nem néhány ezres szókinccsel. Inkább kezdetleges kommunikációnak nevezhetnénk ezt, mintsem beszélgetésnek. Aligha ültek ki hát a sarokra az öregasszonyok pletykálkodni, amikor néhány szóval és némi testbeszéddel elintézték a továbbadandó információt. Hosszú út vezetett addig, hogy olyan gazdaggá váljanak a nyelvek, hogy a megszólaló folyamatos beszédével akár órákon keresztül képes legyen próbára tenni hallgatóságának az idegeit és kitartását. Gondoljunk csak a híres kubai elnökre, Fidel Castróra.

Úgyszintén rengeteg idő telt el az írás megjelenéséig, tehát nagyon rövid az az ötezernyi év, amióta írogatnak az emberek. Legalábbis némelyike, hiszen közvetlen információval is rendelkezhetünk arról, hogy nagyszüleink vagy dédszüleink között még bőven voltak analfabéták. Az írás természetesen nem csak azt szolgálja, hogy levélben küldjük el a véleményünket a címzettnek, ha nem merjük a szemébe mondani, naponta tapasztaljuk az írás rengeteg egyéb hasznát.

Annyit el kell mondanunk róla, hogy nem a fecsegést szolgálja, nehezebb és összetettebb a beszédnél. Mert nem áll mellette testbeszéd, visszajelzés, így érthetőnek és egyértelműnek kell lennie. Az ember jól meggondolja, hogy mit írjon le, és hogyan. Élőbeszédben könnyen „kiszalad a száján” olyasmi is, amit biztosan nem vetett volna papírra. Mert előbb gondolkodik, aztán ír, a beszédben meg gyakran előbb beszél, aztán gondolkodik – szokták mondani.

Az íráshoz szükséges megismerkedni a betűkön kívül számos egyéb írásjellel is, amelyek segítségével egyértelműen és világosan fogalmazható meg a mondandó, persze a befogadónak ugyanúgy ismernie kell ezeket a szabályokat, jeleket, mint a szöveg szerzőjének. Különben félreértheti az írást.

Ha már a beszéd volt előbb, nyilván azokat a gondolatokat, mondatokat írjuk le – ha nem is mondjuk ki –, amelyeket hasonlóképp beszédben is megfogalmaznánk. Gondolatokat írunk le, mégis azt mondjuk: megírtam az ünnepi beszédemet. (Vagy másét. Mert, ugye, vannak beszédírók is, akik szépen tudnak fogalmazni.)

Arra következtethetünk tehát, hogy szóban mindent ki tudunk fejezni, így nincs szükség az írás eszközeire a világos beszédhez. (Már csak azért sem, mert az írás megjelenése előtt ugyanúgy értekeztek az emberek, mint utána.) Bár igaz lehet, hogy aki sokat ír, az beszédben is tömörebben, egyértelműbben fogalmaz, hacsak nem a körmondat a kedvence az írott szövegekben.

Itt jutottunk el ahhoz a jelenséghez, amely az írást igyekszik hasznosítani a beszédben. Gondoljunk csak arra a sajtóbeli közhelyre, amely szerint a szónok aláhúzza némely gondolatát. Pedig lehet, hogy papírja sincs. Az írott szövegben az aláhúzás egyik formája lehet a kiemelésnek, az a célja, hogy fölhívja rá az olvasó figyelmét, élőben azonban mégsem húz alá semmit, esetleg kiemel, hangsúlyoz. Ehhez megvannak a szükséges eszközök: hangsúly, beszédszünet stb. Tudjuk, hogy az „aláhúzás” jelképes, kevésbé az alkalmi használata zavaró, hanem a gyakorisága.

Mind több példát találhatunk az írott szöveg szabályaiból „kölcsönvett” eszközök alkalmazására a beszédben. Ismerjük azt a szabályt, hogy írásban zárójelbe tesszük azokat a szövegrészeket, amelyeket a főszöveg szempontjából kevésbé tartunk fontosnak, esetleg közbevetésszerű jellege miatt különítjük el. „Az ukránok nagy veszteségeket szenvedtek. (Az oroszok sem jártak sokkal jobban.)” „Nagyon rosszul termett a napraforgó (a kukorica még rosszabbul), de semmit sem tehetünk ellene.”

A beszédben ennek szemléltetése sokszor úgy történik, hogy a szereplő, az interjúalany így szól: „Zárójelben jegyzem meg, hogy…” Mondhatná, persze, hogy „mellékesen jegyzem meg…”, „nem tartozik szorosan a témához, de érdemes megemlíteni…” stb. Vagy egyszerűen egy kis beszédszünettel elválasztja a „zárójeles részt” a többi szövegtől. (Reméljük, hogy az írástudatlan is megfejti valamiképp, mit is jelent a zárójel az élőbeszédben, bár ugyanúgy jelképes, mint az aláhúzás.)

A beszélők – a média szereplői – mind gyakrabban egyéb írásjeleket is „bemondanak”, például a kötőjelet, ilyenképpen: „tíz, kötőjel, tizenöt millióan jöhetnek”, „a január, kötőjel, júniusi időszakban”. Ha elfogadjuk az írásjelek „átültetését” a beszédbe, ezek a szövegrészek akkor is pontatlanok. A kötőjelet nem szükséges kiskötőjelnek mondani, a nagykötőjelet viszont a nevén kell nevezni. Mivel ezekben az esetekben határokra utal a beszéd, akkor nagykötőjel kell. Ha hozzávetőleges fogalmakról esne szó, akkor egyszerű kötőjel. Hogy szükségtelen a bonyolítás? Természetesen, mert a (nagy)kötőjelet nyilván különben is „beleérti” a hallgató. Egyébként pedig az élőbeszéd lehetőségei igen gazdagok: egy-egy kötőszóval, toldalékkal egyértelművé tehető a mondanivaló.

Előfordul az is, hogy a helyesírási szabályt nem szóba foglalják a beszélők, hanem „bemutatják”. A médiumok közül érthető okok miatt szinte kizárólag a televízióban alkalmazható, illetve élőbeszédben, olyan esetekben, ha a hallgatóság látja a beszélőt. Ez a bemutatás az idézőjelre vonatkozik, amikor a beszélő ujjaival a levegőben „kaparász”, utalva a két idézőjelre, miközben kiejti az „ominózus” szót vagy mondatot. Rendszerint nem idézetekre, hanem átvitt értelmű kifejezésekre alkalmazzák.

Azt hiszem, a „kibeszélt” írásjelek a nyelvet szürkébbé teszik, helyettük egy-egy gunyoros hangsúly, beszédszünet, ritmusváltás stb. viszont színesítené a beszédet.