2024. április 25., csütörtök
70. KANIZSAI ÍRÓTÁBOR

Föld és Ég között

Mezei Erzsébet kiállítása Magyarkanizsán

Keveset tudunk arról, amerre most megindulunk, amelyben ezúttal megmerítkeznénk. Kezdjük talán azzal, hogy a valóságnak nem a mese- vagy az álomvilág az ellenpárja. Nem! A valóság mellett vagy fölött létezik egy másik, egy személyes valóság, amely persze lehet mégis maga a megálmodott világ. Egy látomás. Az pedig ezúttal Mezei Erzsébet saját, szuverén tartománya. Az onnan származó alkotásokkal közelít felénk, alkalmi társakhoz, gondolatait nekünk tolmácsolva várja el, hogy a néző, a befogadó rezonáljon, definiálja az adott képhez társított érzéseit, és engedje szabadon meg-meginduló fantáziáját. Mezei ezért nem látja el munkáit címekkel (esetleg csak a sorozatokat), hogy ne befolyásolja a figyelőt, ne kösse meg, ne kényszerítse keretek közé.

Ahová most léptünk, az tehát alkotónk kerítések nélküli magánterülete. S mindjárt tudomásul is vesszük: az általa alkalmazott műfaj meghatározhatatlan. Kacérkodunk a mágikus szürrealizmus megnevezéssel, de ezt inkább hagynánk a szakavatott műkritikusokra. (Zárójelben tesszük szóvá, Péter László – mifelénk a képzőművészeknél a különféle izmusok gyakori keveredésére utalva – alkotónk esetében egyaránt említi például a „totem-misztikus” szimbolikát, a népi motívumvilágot és az óvatos posztmodernséget.)

Ha már itt tartunk, hadd említsük meg, Mezei kedvenc szimbóluma – régtől fogva – a létra. Azon járkálunk fel s alá mi is, Föld és Ég között – az egyiktől nem tudván elszakadni, a másikhoz pedig még nem felérve. De valahol ebben a létrázásban sűrűsödik az életünk, reményekkel, tervekkel, nekifeszülésekkel – és a megbicsakló megoldatlanságokkal. Előfordulhat persze, hogy megálmodott világunkban Ég és Föld soha nem vált szét, együtt alkotják az eredeti Egészet, amelyben a mi fokozatos felemelkedésünk immár törvényszerű.

Ám mi képezheti a létra szilárd talapzatát? Mezei Erzsébet esetében ez egyértelműen a tartás. És a tisztaság. A szellem, a gondolat és a szándék tisztasága.

Ezt minden munkája hitelesíti.

Alkotónknak egy másik állandósult jellemzője a dinamizmus. Már csak az alkalmazott módszerek tekintetében is: grafika, akvarell, monotípia, hidegtű, kerámia, nemezelés és így tovább. Ezen túlmenően külön izgalmas nála az a fajta lüktetés, amely szabad járást tesz lehetővé az archaikus formák meg a huszadik századi áramlatok között. Ez szabad választást feltételez. Erről egy helyen a következőket mondja: „Nekem nagyon fontos a szabadság, hogy szabadon dönthessem el, mit akarok, mit szeretnék. Keresem az egyensúlyt a külső hatások, az elvárások, a feladatok és a belső igény között. Ezt kell megtalálni. A belső szabadságot, a gondolatok szabadságát. Az alkotás is erről szól.” Tegyük hozzá: így válnak mozgathatóvá az idősíkok is, az persze egyben állandó kísérletező kedvre is utal. Itt hívnám fel a figyelmet, a most kiállított képek között találkozunk  olyanokkal, amelyek korábbi munkák felhasználásával történtek. Ez persze az új képen szinte észrevehetetlen. Kollázs és akril technika összeszövődésével egy félbeszakított egykori kép, új felületre helyezve, más színekkel és meglepő elemekkel frissítve egyfajta átértékelődésként jelenik meg a szemlélődő előtt, valaminek az újragondolásaként. Nem ismeretlen eljárás ez más művészeti ágazatokban sem, megtörténik például, hogy a költő, gyűjteményes kötetét készítve, egy-egy régi versét átdolgozza, elvesz belőle, esetleg hozzáír – átszerkeszti. Meglévő formájában a régi már nem eléggé jó, de kár lenne eldobni, mert úgymond: újrahasznosítható. A széttépett múltra épülő új képződmény létrejöttének folyamata Mezei számára komoly kísérlet, amelyet azért felold valamelyest mégis a játékosság. Mindenesetre: ezzel az időcsúsztatással nála a már említett egyéni és megálmodott valóság újabb patinát kap.

Mezei Erzsébetnek főleg az utóbbi négy-öt évben készült munkái láthatóak itt ma, közülük számos olyan, amely a Nemzeti Kulturális Alap támogatása által született meg. A különféle technikák révén alkotónk egyszerre mutatja régi és új arcát; a hangsúly persze az utóbbin van. Egy rendkívül gazdag és színes életmű néhány szelete villan fel ez alkalommal, amely mellesleg a szaktekintélyek elismerését is kivívta, több alkalommal is. Csonka felsorolásunkban említsük meg a Forum Képzőművészeti Díjat, Zenta város Pro Urbe díját, a Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díjat, a Magyar Életfa díjat – és (itt most hosszabb hatásszünetet kellene tartanom) – nos (a hír a minap érkezett) – Mezei a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának idei díjazottjai között szerepel. A kitüntetett alkotók kiállítása ezekben a percekben – tehát velünk egy időben – nyílik, a Pesti Vigadóban.

Mondanunk sem kell, egy képzőművész életében ritkán adódik, hogy egyazon nap egyazon órájában két helyen is bemutatják alkotásait. Mezei Erzsikével ez most megtörtént, amiért külön gratulálunk.

* Elhangzott a 70. Kanizsai Írótáborban, a Dobó Tihamér Galériában tartott kiállításmegnyitón szeptember 8-án.