Boci, boci, tarka… – énekeltük a gyermekeimmel annak idején, miközben habzóan csorgott a hófehér tej a csészébe. Igaz, néha kicsit elrontottuk cukorral, kakaóval, de többnyire alig várták a csemetéim, hogy megteljen a pohár, és már le is hörpintették. Az Ibolyáéktól érkező frissen fejt nedűnek ugyanis párja nem volt. Ahogyan a Katica néni túróját, vagy a Maris néni házi tejfölét sem lehetett fölülmúlni. A fenséges ízek mellé pedig az is dukált, hogy közös sétákat tettünk meg a tejtermelőkig. Miközben én a gazdaasszonyokkal beszélgettem, a lányom simogathatta a fekete-fehér teheneket, a fiam pedig tarka bocikkal kergetőzött a tágas udvarokon.
Számukra tehát egyértelmű volt, hogy csak akkor ad tejet a Riska, ha ugyanabban az időben fejik meg. Ahogyan az is, hogy friss szalmára van szükség ahhoz, hogy Bimbó a tőgyéhez engedje érni az emberi kezet, Foltost pedig csak az illatos szénával lehet előcsalni az anyja mellől. A gyerekek hangosan kacagtak azon az elterjedt fámán is, mi szerint a városi társaik úgy vélik, hogy a kakaós tejet barna tehenekből fejik, a híres alpesi csokoládé pedig lila jószágok tejéből készül. A Milka boci számukra éppoly kitalált, nem létező alak volt, mint bármely más rajzfilmhős. Az igazi tehenek ugyanis nálunk laktak.
Okkal a múlt idő. Mert Ibolya néni évekig panaszkodott, hogy már csak azért tejelteti a Riskát, mert sajnálja levágni. Olyan jó jószág, és annyi borjat hozott a világra – mondogatta, miközben a tejgyárral felbontotta a szerződését. Mert annyit sem fizettek az éltető nedűért, hogy friss szénát pakoljon a szeretett állat elé. Katica néni is egyre többször dünnyögött, hogy „nem is érti, miért görnyed még a savó felett”. Maris néni pedig már nem készített tejfölt: nehéz szívvel ugyan, de megvált Bimbótól.
Mi pedig lassan arra kényszerültünk, hogy a tejtermékeket boltban szerezzük be. Nem tettünk fel kérdéseket, hisz egyszerűbb is volt a mindennapi bevásárláskor a polcról leemelni a tartós tejet, gyors mozdulattal a kosárba pakolni a joghurtot, kefirt és sajtot, mint megrendelni és házhoz menni a megkívánt termékekért. Párszor még megemlítettük, hogy bizony, ez a túró fel sem ér azzal, amit Katica néni csinált. A gyerekek is hiányolták a tetra pakolásból a frissességet. Egyszer viccesen meg is állapította a fiam, hogy „na, ezt biztos a Milka tehén adta”.
És valóban: a hazai bocinak immár se füle, se farka. Mert hogy nincs belőle. A temerini gazdaasszonyok dünnyögésével ugyanis senki sem törődött, míg a külföldi jószágok olcsón tejeltek. Évtizedek óta panaszkodnak ugyanis az itteni gazdák, hogy nem éri meg nekik jószágot tartani. A szerbiai állatállomány folyamatosan csökken: 1975-ben még több mint 2 millió szarvasmarhát gondoztak gazdáink, 2019-ben viszont csak 878 ezer példányról vezettek számot a hazai állattenyésztésben. Becslések szerint jelenleg ez a szám 400 ezer körül alakulhat, csökkenő tendenciával. Az utóbbi tíz évben a fejőstehenek száma mintegy 55 ezerrel csökkent, a tejtermelés pedig 30 százalékkal esett vissza Szerbiában. A szakemberek és a gazdák folyamatosan figyelmeztették az illetékeseket a problémára. A lakosok azonban ténylegesen nem érezték még a gondok súlyát, mert a boltok polcai tömve voltak tejtermékekkel. „Egy kis és nyitott gazdaság a miénk, szabadkereskedelmi megállapodások köteleznek bennünket a piac nyitva tartására. A tejtermékek is jóformán szabadon áramolhatnak ki és be is egyaránt. 2011-ben azonban még kétszer annyi tejet és tejterméket exportáltunk, mint amennyit behoztunk. Az import értéke az utóbbi hónapokban viszont már meghaladta az exportét” – indokolta meg kollégám nemrégiben azt, hogy miért nem nehezedett az egész társadalomra a gazdák problémája.
A gondok csak akkor törtek felszínre, amikor a külföldi tejforrások elapadtak. Az energiaválsággal és az idei aszállyal ugyanis éppúgy küzdenek a fejlettebb országok gazdái is, mint a hazai termelők. A különbség az, hogy míg külföldön 65 eurócentet fizetnek a nyers tej literjéért, Szerbiában 37 és 60 dinár között mozog a felvásárlási ár. Ez nem fedi a termelők költségeit sem: a gazdák szerint egy liter tej előállítása legalább 65–70 dinárba kerül. És míg a problémát felismerve a fejlettebb államok évek óta milliárdokat különítenek el az ágazat megsegítésére, addig idehaza a második negyedévre járó tejprémium kifizetését várják a termelők, ami literenként 15 dinárt tesz ki. A gazdák problémája kivetítődik a feldolgozókra és a kereskedőkre is, hisz a tej árát nemcsak, hogy szabályozza a kormány, hanem kiviteli tilalommal is korlátozta a haszon megteremtését. Magyarán: a tejgyárak a hazai piacra korlátozva akkor sem tudnának többet fizetni az állattenyésztőknek a friss tejért, ha akarnának.
Az ágazat csődjétől tartva a szerb kormány szeptember elején 119,99 dinárról 128,99 dinárra emelte a 2,8 százalékos zsírtartalmú tartós tej felső árát. Korlátozta a kereskedők maximális nyereségét is, az árrés mostantól szeptember végéig az eddigi 12 százalék helyett legfeljebb 5 százalékot tehet ki minden tartós tej esetében. A kormány a közleményében rámutatott arra, hogy az áremelésről meghozott döntést a tej külföldre szállításának megakadályozása érdekében hozták meg. A cél ugyanis a lakosság ellátásának szavatolása – írják.
Újabb olyan döntés született tehát, amely a lényegbeli problémák hosszú távú kezelése helyett az ideiglenes gondok megszüntetésére törekszik. A társadalmi béke fenntartásával ugyanis továbbra is el lehet fedni azokat a súlyos problémákat, amelyek a csőd felé sodornak egy teljes gazdasági ágazatot. A kérdés már csak az, hogy meddig?
A termelők ugyanis már most figyelmeztetnek arra, hogy az aszály miatt nem tudtak elegendő takarmányt termelni, és legfeljebb januárig tart ki a tartalékuk. Nem csoda tehát, hogy a gazdák búcsúznak szeretett teheneiktől, marháiktól. Mi pedig majd legfeljebb oda megyünk lakni, ahol tejet kapni. Még ha az a nem létező lila tehenek országa is.
