2022. december 1., csütörtök

A szülő és az iskola

Megkezdődött a tanév, amikor nemcsak az iskoláskorú gyerekek, hanem a szüleik is iskolába indulnak. Ők is „iskolás szülők” lesznek. Úgy érzem, ez jó alkalom arra, hogy újra felhívjuk a figyelmet a nagy pedagógiai háromszög eme igen fontos oldalára, a szülő-iskola-gyermek kapcsolatra, amelynek számos tényezője van, és nagyban befolyásolja azt, hogy a gyermek eredményes lesz-e, sikeresen alkalmazkodik-e vagy sem a tanulmányai, iskolai élete folyamán.

Egy, a korábbi években végzett szerbiai kutatásból kiderült (I roditelji se pitaju, 2012, CIP Centar za interaktivnu pedagogiju, Szerbiai Oktatási és Tudományügyi Minisztérium), hogy hazánkban a szülők több mint 80 százalékát nem érdekli gyermekének iskolai élete. Ez különösen aggasztó, amikor ismert a tény, hogy a szülő-iskola kapcsolaton áll és bukik nagyon sok minden, ami a gyerekek oktatását és nevelését illeti. Nagyon sok esetben a szülő és az iskola nem jó partnerek abban, hogy a gyermek az iskolában képességeihez mérten eredményes legyen, és ami igencsak fontos, hogy jól is érezze magát, szívesen járjon iskolába, és végezze a tanulással, iskolával kapcsolatos feladatait. A szülő és iskola közötti kapcsolattartásnak több lehetősége is van. Az egyik közismert az, amikor a szülő részt vesz a szülői értekezleteken, eljár a fogadóórákra, amikor rendszeresen ott van, és támogatja az iskolai rendezvényeket, és ezt nem nyűgként és teherként éli meg. Valójában ez az egyik fokmérője annak, hogy a szülő érdeklődik-e, törődik-e a gyermekével.

Ez a szülői érdeklődés és törődés minden életkorban jótékony hatással van a gyermek iskolai eredményességére is, amit az elvégzett PISA-tesztelések is alátámasztottak.

Amikor az óvodáról, iskoláról van szó, valójában két nevelési színtér kapcsolódik össze, és kerül kölcsönhatásba. Jó esetben az óvodában a nevelés van túlsúlyban, az iskolában pedig elsődleges az oktatás, a tanítás és a tanulás, a nevelés viszont másodlagosan van jelen, a háttérben, szinte észrevétlenül történik. Az iskolába induló és iskolába járó szülőknek is a szeme előtt kell hogy legyen az, hogy az iskolának is nevelnie kell ahhoz, hogy a felnövekvő nemzedékek kompetens, jól alkalmazkodó, kiteljesedett, önmagukat megvalósító, elégedett, boldog… felnőttek legyenek. A nevelés pedig annyit jelent, hogy „elvárni”. És ahogyan nő a gyerek, úgy várunk el tőle egyre többet. Ezek az elvárások pedig megfogalmazódnak a viselkedési szabályokban, a konkrét felszólításokban, a tilalmakban, amit a felnőttek, a szülők, majd az óvodában, az iskolában tanító pedagógusok a gyerekek elé állítanak. Elvárásaink vannak a gyerekekkel szemben, és ők igyekeznek megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Nemegyszer megesik, hogy ebben nem tudnak mindig eredményesek lenni, van, amikor azért, mert nem helyesen értelmezik a velük szemben támasztott követelményeket, van, amikor nehéz nekik a felnőttek elvárásainak megfelelően viselkedni, és van, amikor nem képesek erre, akármennyire is szeretnének megfelelni. A szülőknek azt is tudniuk kell, hogy a pedagógusok, ugyanúgy, mint a szülők, nevelési módszereket alkalmaznak, követelményeket és tilalmakat állítanak fel; szokásokat alakítanak ki (higiéniai, alvási, étkezési, tanulási, munka-,); alkalmazzák a meggyőzést és a magyarázatot is, amikor egy-egy tevékenység indítékait, motívumait, társadalmi értékeket és normákat ismertetnek és tudatosítanak. Elismerést, dicséretet, jutalmat adnak (szóbeli dicséret; szociális simogatás, mosoly, elismerő pillantás), és szimbolikus formában – piros pont, emoji – is jutalmaznak. Nevelnek büntetéssel is, ami kevésbé pozitív forma, mert félelemkeltésen alapszik, de néha eredményes is tud lenni. És nem szabad elfeledkezni az ún. példaadásról sem, ami a szociális tanuláson, az érzelmi viszonyokon, a modell hitelességén (modellkövetés és azonosulás) alapszik.

Ha nincsenek összhangban a család és az iskola értékei, a családi és iskolai nevelési elvárások, akkor egyfajta „kettős nevelés” lesz jelen, és ez legtöbbször az iskola kárára működik, állandó konfliktushelyzetet gerjeszt a gyerek és az iskola között.

Az is fontos tény, hogy az iskola viselkedési szabályai egyaránt vonatkoznak a szülőkre, a gyerekekre és az iskolában dolgozókra, beleértve az erőszak és a bántalmazás törvényben előírt tilalmát is. Ez azt jelenti, hogy a szülőknek szintén tilos megtámadniuk szóban vagy más módon, illetve bántalmazniuk saját vagy más gyerekét, a másik szülőt, az iskola dolgozóit.

Arra is felhívnám az iskolába induló gyermekek szüleinek figyelmét, és emlékeztetném a már iskolába járókat, hogy a gyermek előmenetelére és iskolai viselkedésére nagy hatással van az, amit a szülei gondolnak és mondanak az iskoláról, a tanítóról, a tanárokról, az iskolában folyó munkáról. A tanár munkáját sose a gyerek előtt beszéljék meg, hanem akkor, amikor nincs jelen. Ha gond van, akkor legelőször a tanítóval, az osztályfőnökkel kell megbeszélni, a gyereket tanító tanárhoz kell fordulni, majd az iskolában dolgozó pedagógushoz, pszichológushoz, akik szintén a rendelkezésre állnak. Ha a felsorolt személyek nem tesznek a helyzet, a probléma megoldásáért, akkor avatkozzon be az iskola igazgatója. És ha mindezek nem hoznak megoldást, akkor kell a felettes szervekhez fordulni segítségért.

Ha az iskola támogatást kap a szülőktől, akkor nagyobb hatást gyakorol a gyerekre is. Mivel a pedagógus hatékonyságát az szabja meg, hogy a család, a szülő mit gondol, mond, és mit tesz, akkor mind a két részről dolgozni, fejleszteni, ápolni kell az együttműködést. A tanárok és a szülők kapcsolata egyenrangú felnőtteknek a szövetsége kell hogy legyen, akik egymást kiegészítve felelősen tevékenykednek a gyermekekért, a felnövekvő nemzedékekért.