2022. november 27., vasárnap

Angol pázsit helyett

Lejárt az idő az angol pázsitról? Épp most olvasok ilyeneket, amikor úgy tobzódik a fű a kertben, mintha sosem lett volna aszály. Pedig néhány hete még kiégett növényzet csúfoskodott itt, aztán a régen látott eső napok alatt az őszt meghazudtolva fordította zöldbe a halottnak hitt füvet. Szinte harapni lehet. Kánaán volna az éhes jószágok számára, mégis haszontalanul végzi: a fűnyírónak esik áldozatul.
Többen javasolják, hogy mondjunk le az angol pázsitról, mert az bizony „teljes ellátást” igényel: tápanyagot, nedvességet, talajszellőztetést, néhány naponként nyírni kell… Tehát energiaigényes meg vízpazarló. Legföljebb első ligás focistáknak adatik meg a taposása a stadionban. Válasszuk helyette a vadvirágos gyepet.
Valamiért mégis varázslatosak a kastélykertek, no, kevésbé azok a szélsőségesen mesterségesek, ahol még a madarakat is pelenkázzák, hanem a kicsit lazábban kezeltek.
Aztán rájövök, hogy szándékom ellenére a kert már régen a vadvirágos változatra tért át önkényesen, mert a fű közé előbb-utóbb befészkelnek idegen gyomok. A természet nem az emberi szépérzékhez alkalmazkodik, hanem a saját útját járja. Különben meg mi a gaz? A fű is az, ha a kukoricaföldön bújik elő, meg a gyermekláncfű sem az, ha salátának tépdessük a leveleit. Haszonelvű a besorolás, és minden a maga helyén nyer értéket.
Bár ez a haszonelvűség is kissé sántít, hiszen ha körülnézünk, láthatjuk a lucernához valamelyest hasonlító kövér porcsin burjánzását. Ocsmány gaz, nehéz kiirtani, senki sem tartja becsben, pedig régen a nagy C-vitamin-tartalmának köszönhetően skorbut ellen használták, meg most is salátának, savanyúságnak, vagy éppen krémlevest főznek belőle. A tyúkhúrt kiirtotta a forróság, majd tavaszra előjön. Sütve-főve és salátának is fogyasztják, úgyszintén gyógyteaként. A mezei katáng sem jön már elő az idén, ennek a búzavirághoz hasonló virágát hajdan nagyanyó fogyasztotta teának. A százszorszép meg a kamillára emlékeztet, nyilván ez is a tavaszt várja, s ha a fűnyíró lemetszi a virágait, néhány nap múltán már az újak virítanak. A disznóparéj sem tartozik a kedvenc kerti növények közé, persze azt is fogyasztják a világon sokfelé. A csalánt pedig mifelénk is. Gyógyít is, táplál is, ökotermesztésben permeteznek a megbüdösödött levével, a hangyasav csípéséért pedig hálásak a reumások.
Töredékleltár ez, csak utaltam arra, hogy már legfeljebb félig angol a pázsitom, inkább a mező uralkodik. Uralkodna, ha a kasza nem rontana bele.
Mások azt ajánlják, hogy alacsony növényekkel telepítsük be a kertünket: valódi fogolybogyóval, kúszó lángvirággal, indás ínfűvel, japán kövérkével, bivalyfűvel vagy szúnyogfűvel meg lóherével. Bevallom, ezeket csupán a különleges neveik miatt soroltam föl; közülük egyedül a lóherét ismerem. De ha jól végiggondoljuk, hogy mennyi megpróbáltatással járna az átállás, alighanem érdemesebb maradni az angol pázsitnál, amelybe besomfordált a rét.
A zöldek, avagy a természetvédők viszont nem állnának meg félúton, ők a méhlegelők hívei. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a természetre bíznák a természetet, vagyis mindenféle gyomot meghagynának – igaz, inkább a városok környékén –, gondolom, a parlagfű kivételével, mivel az allergiásokat így is ellátná egész évben valamilyen virágporral a természet. Több legyet ütnek egy csapásra: elhagyhatják az öntözést, megspórolják a kaszálást, föllendül a méztermelés. Már csak az esztétikai berögződéseinket kell fölszámolni, mert ugyan a mező, a rét üdítő látványt nyújt a maga helyén, nem úgy a gyomos méhlegelő a kertben. Ha a parasztember idegen termőföld végén azt látja, hogy burjánzik a gaz, mézesmázos szavak helyett egyszerűen lustának nevezi a gazdát. Ha kedveli is a mézes puszedlit vagy a mézes pálinkát.