2022. december 1., csütörtök

„Nagyokról kicsinyeknek”

Gergely Boriska írónőre emlékezve

A Jugoszláviai Magyar Könyvtár sorozatának nyolcadik köteteként, Strelitzky Dénes szerkesztésében látott napvilágot Gergely Boriska Nagyokról kicsinyeknek című könyve – a kötetben nincs feltüntetve a kiadás éve, de a források szerint 1932-ben, vagyis kilencven évvel ezelőtt jelent meg. Az alcím szerint ez a könyv meséket tartalmaz. Amikor azonban elkezdjük olvasni, hamar rádöbbenünk, hogy a „nagyok” talán nem is a felnőttek, a „kicsinyek” pedig nem is a gyerekek. A nagyok az irodalom nagyjai, a kicsinyek pedig mi vagyunk, az olvasók. Az átlagember? Vajon az átlagember olvasó? Vagy 1932-ben olvasó volt? Kétségtelen, hogy a sorozat szerkesztői és írói ebben hittek, és ha mi másként gondolnánk, bizonyosan nem régi könyvek olvasgatásával töltenénk az időnket, azzal a nem titkolt szándékkal (is), hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy jövőre lesz az írónő halálának nyolcvanadik évfordulója.
1992-ben, vagyis harminc éve jelent meg a Híd folyóiratban Gubás Ágota Gergely Boriska világa című igen fontos, megkerülhetetlen tanulmánya, ami az írónő húgával, Gergely Gabriellával Budapesten folytatott beszélgetések alapján készült.
Érdekes, hogy a Vamadia Gergely Boriska életrajzi adatait bemutató lapja nem említi ezt a forrást, pedig ez megerősíthetné, hitelesebbé tehetné a Vamadia által használt forrást, ami mégiscsak erősen közvetett módon szól egy elveszett kéziratról – „Várady Tibor írta, nagyapjához, Várady Imréhez írt levélre hivatkozva, hogy elkészült Gergely Boriska Szobor című regénye, mely Törökkanizsa »forradalom utáni éveit tükrözi«. A kéziratnak nyoma veszett.”
Ha ugyanarról a kéziratról van szó, akkor már harminc éve tudjuk, hogy azért veszett nyoma, mert
„[…] 1942-ben a zsidóüldözés elől Budapestre menekült húgához, Gabriellához, s átadta neki önéletrajzi regényének kéziratát. Nemsokára nehéz szívbaja válságosra fordult, majd 1943 elején kórházban meghalt. Pesten a kézirata legidősebb lányához került, aki viszont a zsidókérdés kiéleződésekor tűzbe dobta a regényt, attól tartva, hogy bajba keveredhetnek miatta, de az is valószínű, hogy valamiféle családi titokra derült fény a kéziratban, hiszen Boriska kívánsága volt, hogy ne jusson a regény Etelka kezébe. A tűzbe vetésnek ilyen szubjektív indítéka is lehetett. Mindenesetre egy dokumentumregénnyel lettünk szegényebbek.”
Gergely Boriska ebben az 1932-ben megjelent mesekötetében állít emléket azoknak az íróknak, költőknek, az irodalom általa fontosnak tartott nagyjainak, akikről, úgy vélte, nem feledkezhetnek el azok, akik a magyar irodalmat fontosnak tartják. Ma már szinte felfoghatatlan ez a vállalás, ez az elkötelezettség – Gergely Gabriella naplójából megismerhetjük Boriska életének folyását, eseményeit, így még inkább becsülhetjük a munkáját.
*
Trianon századik évfordulója kapcsán számos vajdasági szerző irodalmi alkotását olvashattuk, érdeklődésünk mindvégig megmaradt, noha kétségtelen, hogy hiányérzetünk támadt: az irodalmi elődök megszólítása, valamiféle folytonosság-megteremtési-belső-kényszer. Valószínűleg nem is létezik ilyesmi. Vagy ha igen, akkor az olyan, mint a többi kényszer, hogy muszáj (visszamenni, tisztára törölni stb.), tehát igazából jobb, ha kigyógyulunk belőle.
Lehetséges, hogy így van, de nem tudok tenni ellene (nem is akarok), nekem jelent valamit, hogy megteremtsem a vajdasági magyar irodalmat megteremtő írókkal, írónőkkel, irodalmárokkal, kultúraszervezőkkel, szerkesztőkkel a folytonosságot. Bennem legyen, az olvasmányaim közt legyen, a szavaim és mondataim között legyen az ő munkájuk.
„Az 1920-as években Szabadkán a Bárány kávéházban találkozik Berényi Jánossal, Tamás Istvánnal és Fenyves Ferenccel. Veszélyes volt akkor találkozni, beszélgetni. A följegyzések szerint 1937-ben Törökkanizsán Gergely Boriskáéknál tartották meg a vajdasági magyar írók találkozóját Diófa Helikon néven, ami minden valószínűség szerint valójában egy hatalmas cseresznyefa alatt zajlott le.” Ezt a Gubás-tanulmányból idézzük. Ha vesszük a fáradságot, és utánanyomozunk ennek a diófának, csakhamar (vagy kicsit később) ráakadunk az Üzenet folyóirat 1979. szeptemberi számára, amely a Kanizsai Írótábor kapcsán jelentette meg az Irodalmi találkozó Óbecsén 1928-ban – A Hetről-hétre irodalmi estje Kanizsán 1934-ben – Irodalmi Helikon Törökkanizsán 1937-ben című izgalmas tanulmányt, amelyet olvasva megerősödik bennünk az olvasott – átvett, átélt – tapasztalat, miszerint az irodalmárok attól, hogy veszélyes volt találkozni, beszélgetni, semmit sem változtak, dúltak-fúltak, távol maradtak, megsértődtek, fontoskodtak, becsméreltek, és rendre azzal próbálkoztak, hogy rendbe hozzák irodalmunk „Csáky szalmáját”.
Ebben az 1979-es Üzenet-számban látható Gergely Boriska háza Törökkanizsán. A Vamadia említést tesz arról, hogy „Törökkanizsán 2001 és 2003 között Bogdán József kezdeményezésére irodalmi rendezvényeket is tartottak”.
Jövőre éppen húsz éve lesz annak, hogy ez a kezdeményezés megszakadt. Az irodalom szervezői kedvelik az évfordulókat, Bányai János tanítása ellenében el kell fogadnunk, hogy fontosak az évfordulók: beléjük lehet kapaszkodni. Meg talán azt is meg lehetne mutatni, hogy annyira nem vagyunk kicsinyek, amennyire annak tűnünk.