2022. december 6., kedd
EGY GYAKORLÓ ANYUKA NEM MINDENNAPI MINDENNAPJAI

Éltető örökség

Valahova tartozunk, valamiért, valakikért. Ez olyan emberi szükséglet, mint a víz, a levegő és a táplálék. Erre már gyerekkorban rájövünk, amikor fáj anya hiánya, alig várjuk apa érkezését, és közös játékra hívjuk a testvért. Majd később a szomszéd kisfiút, aki a nagymama palacsintájával kedveskedik a vendéglátásért. Az oviban már versengünk a padtársaink kegyéért és az óvó néni figyelméért, később viszont azért járunk táncra, mert jó együtt lenni olyanokkal, akik azt szeretik, amit mi.

A közösségi érzés egyik legcsodálatosabb példáját szülővárosomban tapasztaltam meg, idejekorán. És még mielőtt a helyi őslakosok kijavítanának: akkor is Temerint érzem szülővárosomnak, ha életem első éveit Újvidéken töltöttem. Erre az időszakra azonban csak halványan emlékszem. A hovatartozás gyökerei Temerinben csíráztak ki lelkemben: itt jártam napközibe, oviba, iskolába, itt találtam meg a barátaimat. A kedvenc időtöltéseimet is itt fedeztem fel: az iskolában fogtam először citerát a kezembe, a művelődésiben pedig hasongondolkodású emberekkel tölthettem el az estéimet. Együtt meszeltünk, muzsikáltunk, táncoltunk és utaztunk is. Amikor pedig eljött az ideje, rendszerint hallottuk az idősebbektől: Illés-napra beöltöztök és vonulunk! Fiatal zenészként nem ez volt a kedvenc fellépési lehetőségünk, de tiszteletből évről évre helyt álltunk.

Dávid az esti műsor előtt az íjászatot is kipróbálta
Dávid az esti műsor előtt az íjászatot is kipróbálta

Ilyenkor ugyanis valami megfoghatatlan erő gyűjtötte össze a temerini magyarok apraját és nagyját. Ünneplőben öltözve mosolygott a tömeg, és még azok is egy zászló alá álltak, akik a mindennapokban különböző színeket képviseltek. A lelkek pedig elcsendesedtek abban a zajban is, amellyel a kiállítások, a felvonulások és a dübörgő színpadok jelezték, hogy ünnep van.

Később már csodálattal figyeltem azokat a temerini családokat, akik még szépszüleiktől örökölték az Illés-napi kultusz éltetésének jelentőségét. Ők ugyanis úgy készültek a július 20-ai ünnepre, mint karácsonyra vagy húsvétra: az ablakmosásos nagytakarítás épp oly kötelező volt, mint a kalácsok sütése, vagy az otthonokat belengő vendégváró hangulat. Kinyíltak a kapuk, és ezzel együtt a szívek is… A levegőben rezgő összetartozás még a legelzárkózottabbakat is megszólította. És már senki sem taglalta, hogy miért kell órákat vonulni a negyven fokos melegben, miközben a parádés lovak által hagyott piszkokat kerülgetjük az ünnepi cipőnk szorításában. Egyértelmű volt: ide tartozunk. Általunk válik örök érvényűvé az az időtálló hagyaték, amelyet lélekkel ápolunk.

Ezt a felelősséget az ideszületett temeriniek életformaként öröklik. Én viszont annak a bizonyítéka vagyok, hogy a jó közösségi példa tanítható és elsajátítható. Életem későbbi szakaszában ugyanis éppoly várakozással készültem a fogadott ünnepre, mint az újsoriak, a telepiek, vagy éppen a vásártériek. Lánykámat is rendszerint beöltöztettem annak ellenére is, hogy őt nem vonzották a népi hagyományok, és a citera helyett szívesebben pengette a gitárt. A népünnepélyen ugyanis ez is helyet kapott. Ahogyan a fotók, termények, festmények, koncertek, horgászat, íjászat és lovaglás is. Egyszóval minden, ami a közösség tagjait érdekelte és éltette.

Emőke a bábkészítő műhely munkájából vette ki részét
Emőke a bábkészítő műhely munkájából vette ki részét

Így volt ez idén is. Családként látogattuk meg a kiállításokat, és készítettük a bábos műhelymunkához az alapanyagokat. A keddi családi napon ugyanis mi is négyesben vonultunk ki a vásártérre, ahol a Vándor Bábszínház tagjaiként bábokat készítettünk az összesereglett gyerekekkel és szüleikkel. Az elkészített kaszások, lányok, kondások és katonák pedig életre is keltek azon a foglalkozáson, amelyen Saci barátnőm a kisgömböc gyomrából szabadította ki a bábozó gyerkőcöket. Közben pedig Dávid kiegyezett apuval, és a bábos kalandok után az íjászatot is kipróbálta. Emőke viszont késő délután kiélhette a lovak iránti rajongását is.

Este külön élmény volt, amikor az autó ajtajának takarásában öltözött be Dávid népviseletbe. Örömmel csatlakozott a néptáncos és citerás barátaihoz, akikkel már egy hónapja nem találkozott. Összeölelkeztek, kezet ráztak, és tánclépésekkel köszöntek egymásnak. Megmagyarázhatatlan kötelék érződött köztük is: akkor is körbe álltak, amikor az emelvényen egy másik csoport szerepelt. A citeramuzsikára éppúgy táncoltak a színpad előtt, mint az idősebbek tamburazenéjére vagy az ifjú vonósok muzsikájára. Egyként dobbant a színpad is a több mint negyven láb alatt, amikor a Recefice tánccsoport birtokba vette a deszkákat. Büszkén hallgattam a fiam kezében megszólaló, féltve őrzött citerámat is: a kincsként őrzött hangszer huszonpár év után ismét zengett Szent Illés ünnepén.

Dávid a tánccsoporttal kísérte az Illés-napi menetben a templomig az új kenyeret
Dávid a tánccsoporttal kísérte az Illés-napi menetben a templomig az új kenyeret

Másnap pedig apa ünneplőt húzott, anya és lánya hímzett blúzba bújt, Dávid pedig újra magára kötözte a bőgatyát. És elindult a menet az új kenyérrel a templom felé. Negyven fokban, lovak által megjelölt úton. Mert ide tartozunk. Öröklött erővel ragaszkodunk az elsajátított értékekhez, melyek évszázadok óta éltetik a közösségünket. Az pedig ugyanezzel az erővel éltet bennünket.