2022. december 8., csütörtök

A Király továbbra is él

Baz Luhrmann: Elvis – filmrecenzió

Elvis Presley-ről az átlagos néző és  zenekedvelő annyit tud, hogy ő volt a rock’n’roll királya, vagyis maga a Király. 1935-ben látta meg a napvilágot, és alig húszévesen egy kis lokális kiadónál, a Sun Recordsnál vette fel első, édesanyjának írt dalát, ami kapcsán felfigyeltek rá. Ezt követte az első óriási sikere, a Heartbreak Hotel kislemez, amely 1956-ban jelent meg, ezt követően pedig 1958-ig, pontosabban az amerikai hadseregbe való bevonulásáig az általa művelt, a countryzene és a rhythm and blues elegyének tekinthető akkoriban egyedülálló zenei stílusnak, illetve az általa kitalált és praktizált, szexuálisan túlfűtött és ezért a nőket felizgató fellépési technikájának révén felfelé ívelt a pályája. A leszerelése után feleségül vette Németországban megismert élettársát, Priscillát, majd Hollywoodban elkészített néhány gyorsan felejthető játékfilmet, amik ugyan a rajongóinak tetszettek, a filmkritikusok viszont jórészt bírálták. 1968-ban végül visszatért a zenei színpadra, és hét év kihagyás után ott folytatta, ahol abbahagyta. 1973-ban az ő koncertjét közvetítették először műholdon keresztül. Élete vége felé gyógyszerfüggőségtől szenvedett, amely megviselte szervezetét. Negyvenkét éves korában, 1977-ben hunyt el Memphisben, ahol több ezren kísérték ki utolsó útjára. Ezzel szemben az összeesküvés-elméletet szövögetők és -kedvelők szerint nem is halt meg, hanem köszöni szépen, továbbra is boldogan éli életét, csak elege lett a rivaldafényből és a cirkuszból, és békésen visszavonulva, álnév alatt élvezi a nyugdíjas életét. Időnként azért látni vélték őt Thaiföldön meg sok más helyen.

Márpedig Elvis már pályafutása első szakaszában is sokkal több volt egy, az Egyesült Államok déli tagállamainak igencsak szűk látókörű viselkedési és erkölcsi normáit feszegető és lázadó tinisztárnál, aki a hagyományosan fehér countryzenét az afroamerikaiak rhythm and blueszával merészelte elegyíteni, a színpadi mozgásáról nem is beszélve, amivel teljesen kiverte a biztosítékot az álszent, a szegregációhoz és nem túlzottan dicső múlt posványában lubickoló „vörösnyakúak” előtt. Ezt Baz Luhrmann szépen be is mutatja Elvis című zenés életrajzi filmjében, amely úgyszintén nem tipikus zenés életrajzi film. Először is azért, mert Luhrmann nem az énekes szemszögéből közelíti meg a maga nemében csodálatos pályafutást, de egyben a bukást is, hanem az őt velőjéig kizsákmányoló és ezért magyarázkodó „Tom Parker ezredes” (Tom Hanks) szemszögéből tárul elénk Elvis  életpályája, másrészt az Elvis nem egy, a Bohém Rapszódiához hasonló, a producerek által gondosan műanyagba csomagolt, a mellékszereplőket (értsd ez alatt a Queen zenekar még élő tagjait) felettébb makulátlannak feltüntető és bosszantó, megtörtént eseményeken alapuló történet. Luhrmann filmjének egyik hősét sem babusgatja, beleértve Elvis szüleit sem, akik a fiuknak köszönhetően a mélyszegénységből az első látásra óriási gazdagságba, a látszólagos, de sokak által elérhetetlen amerikai álomba belekeveredve, mohóságukkal maguk is derekasan hozzájárultak ahhoz, hogy az énekes egy aranykalitkába zárt, „aranytojást tojó” rocksztárrá váljon, aki akárhányszor is menekülni próbált ebből a szerepből, a menedzsere fortélyosan keresztbe tett neki, mert nagyon is  tisztában volt azzal, hogy Elvis nélkül ő is hoppon marad, és képtelen lesz törleszteni szerencsejáték-adósságait. Így Luhrmann filmje, legyen az akármennyire is tele a rendező védjegyének tekinthető csillogással, színek és hangok harsányságával, a nézőben nem csodálatot, hanem sajnálatot kelt a szabad, de mégis láncokban vergődő rocksztár irányába. Ugyanakkor a film kiváló kor- vagy talán kórrajzot mutat be a múlt század ötvenes-hetvenes éveinek Egyesült Államáról, a szegregációs Délen zajló emberjogi mozgalmaktól kezdve a Kennedy testvérek fémjelezte új, szabadabb és egyenrangúbb korszak elérkezéséig, majd pedig a JFK és Robert Kennedy megölését követő részleges visszarendeződéséig az afroamerikaiak egyenjogúsága terén.

Ugyanakkor a film szerint Elvisnek és menedzserének egymáshoz viszonyulása a bántalmazó kapcsolatok iskolapéldája. Azt el kell ismerni a minden hájjal megkent öregnek, hogy felismerte Elvisben a tehetséget, és kiragadta őt az Egyesült Államok déli rozsdaövezetéből, ám ahelyett, hogy mentorálta volna, kiszipolyozta a rockcsillagot. Ismert anekdota, ami a filmben is szerepel, hogy az Elvis-merchandise-cunami részeként még „utálom Elvist” kitűzőket is gyártott – utálni sem lehet úgy senkit, hogy abból ne származzon haszon. Baz Luhrmann filmjében olyan meglepő összefüggésekre is rávilágít, hogy Elvisből úgy lett páratlan hatású világsztár, hogy zenészként át sem lépte az Egyesült Államok országhatárait. Ez persze ugyancsak a menedzsere manipulációjának következménye, mivel Tom Parker, eredeti nevén Andreas van Kuijk az Egyesült Államokban illegális bevándorlóként élte az életét, vagyis útlevele sem lehetett neki.

Tom Hanks zseniálisan játssza az aljas és szélhámos impresszáriót, és a Király bőrébe bújt Austin Butler is zseniálisat alakít, és élethűen formálja meg az amerikai nőket teljesen felajzó Elvis Presley-t, ahogyan a film zenéje is csillagos ötöst érdemel, mert Luhrmann a klasszikus Elvis-slágerek felvonultatása mellett ezek közül többet is új, modern köntösbe „öltöztetett”. Ezek közül minden tekintetben legütősebb az Elvis If I Can Dream című, 1968-as visszatérését megalapozó, de aktualitását a mai napig nem vesztő „protest-dalának” az olasz Måneskin zenekar általi feldolgozása. Elvis Presley slágereit még kortalanabbá és nem utolsósorban a mai fiatalok által is könnyebben fogyaszthatóvá teszik ebben a formában.