Szeptember elsején volt a második világháború kitörésének nyolcvanharmadik évfordulója. Bár nem volt kerek évforduló, Jaroslaw Kaczynski, a lengyel kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS) elnöke gondoskodott róla, hogy az idei szeptember elseje is emlékezetes maradjon. Kaczynski ugyanis bejelentette, hogy Lengyelország háborús jóvátételt fog követelni Németországtól. Egy 2017 szeptembere óta működő lengyel parlamenti munkacsoport a kártérítés összegét 6,2 ezermilliárd złotyiban állapította meg. A pártelnök szerint a munkacsoport „konzervatív”, visszafogott módszert alkalmazva „nagyon komoly összeget” állapított meg, amelynek jelentős részét a több, mint 5,2 millió lengyel állampolgár haláláért járó kárpótlás teszi ki. Kaczynski azt is felidézte, hogy több állam is kapott különböző összegű jóvátételt Németországtól, Lengyelország viszont nem. A követelés egyik okának azt nevezte meg, hogy a lengyelekkel szembeni háborús bűnök „az elit bizonyos köreit kivéve, nem váltak a német köztudat részévé”. Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök emellett kijelentette, hogy a második világháborúért a felelősség az egész német társadalmat terheli. Természetesen a lengyel bejelentés hírére nem maradt el a német válasz sem. A berlini kormány szóvivője kijelentette, hogy álláspontjuk szerint a német–lengyel jóvátételi kérdés több mint hatvan évvel ezelőtt lezárult, ugyanis Lengyelország 1953-ban lemondott a további jóvátételről, és ezt azóta többször is megerősítették. A követelést Donald Tusk, a legnagyobb lengyel ellenzéki párt, a Polgári Platform vezetője is véleményezte. Szerinte valójában egy belpolitikai kampányfogásról van szó csupán, amely a kormánypárt támogatottságát hivatott újjáépíteni.
A háború során okozott károk megfizettetése nem új keletű dolog, sőt szinte egyidős a fegyveres konfliktusok történetével. Mondani sem kell, hogy általában a háborúban győztes fél kényszerítette fizetésre a legyőzött ellenségét. Az ókorban a rómaiak például előszeretettel szabtak ki hatalmas összegű hadisarcokat győztes háborúikat lezáró békeszerződéseikben, igyekezve minél jobban megalázni a vesztes felet. Elég, ha csak Karthágó példájára gondolunk. De Franciaországot is 700 millió frank kártérítés kifizetésére kötelezték a győztes hatalmak a napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös párizsi békében. Persze nem kell évszázadokat visszamennünk a történelembe, elég, ha csak a XX. századot vizsgáljuk meg, ahol az emberiség történetének eddigi két legnagyobb háborúja zajlott. Mivel ezek a háborúk voltak a legpusztítóbbak, így a háború utáni jóvátétel ügye is igencsak hosszúra és bonyolultra sikeredet. Emellett a jóvátétel összege is csillagászati számokat tett ki.
Az 1919-es versailles-i békeszerződés értelmében az akkori Német Birodalomnak 269 milliárd aranymárkát kellett kifizetnie háborús jóvátétel címen, amit előbb 132, majd 1929-ben 113 milliárd márkára csökkentettek. E hatalmas összeg kifizetése óriási terhet jelentett a háborús vereséget elszenvedő Németország számára, amit 1931-től a nagy gazdasági válság miatt nem is tudott fizetni. Az 1933-ban hatalomra kerülő Adolf Hitler egyszerűen megtagadta a jóvátétel további fizetését. A második világháború után, 1953-ban egy londoni konferencián az a döntés született, hogy Németországnak csak az esetleges újraegyesítése után kell törlesztenie az I. világháborús jóvátétel 1945 és 1952 közé eső részét, mai áron 125 millió eurót. Az NSZK már az 1980-as évekre törlesztette a II. világháború előtti adósságait, köztük a jóvátétel 1945-ig esedékes részét. 1990. október 3-án megtörtént Németország újraegyesítése, így életbe lépett a londoni szerződés. Az adósságot ez után Berlin mindig pontosan törlesztette. Az utolsó részletet 2010. október 3-án, az újraegyesítés 20. évfordulóján utalták. Németországnak tehát kilencven évébe került kifizetnie az óriási összeget. Mind láthattuk a törlesztés többször is szünetelt, ugyanis a történelem nem várt viharai nem egyszer közbeszóltak. Tegyük hozzá, hogy egy esetleges 6,2 ezermilliárd złotyi összegű jóvátétel kifizetésének története talán még az I. világháborús jóvátételnél is kacifántosabb lenne.
Sajnos azonban az I. világháborút egy még pusztítóbb háború követte. E konfliktusban Lengyelország a náci agresszió következtében valóban hatalmas pusztítást szenvedett el. Többek között iparának 62 százaléka semmisült meg, elpusztult infrastruktúrájának 84 százaléka. Például 1945. január 17-én, amikor a szovjet hadsereg felszabadította Varsót, a város 85 százaléka romokban hevert, a történelmi Óvárossal és a királyi várral együtt. A belváros szinte 100 százalékát lerombolták. Ennél is tragikusabb, hogy az ország mintegy 6 millió fős emberveszteséget szenvedett el, a népességének körülbelül 17 százalékát. Tény és való, hogy az akkori Lengyel Népköztársaság 1953. augusztus 23-án bejelentette, hogy 1954. január elsején egyoldalúan lemond az NDK-tól származó háborús jóvátétel jogáról. Cserébe az NDK elfogadta az Odera-Neisse-határt, amely az 1937-es német keleti területek egynegyedét juttatta Lengyelországnak és a Szovjetuniónak. Igaz azonban az a lengyel érvelés, hogy ez az egyesség szovjet nyomásra született, úgy, hogy a térség országai, köztük Lengyelország és az NDK is, a Vörös Hadsereg megszállása alatt sínylődtek. Viszont az NSZK és később az újraegyesült Németország, Kaczynski állításával ellentétben, temérdek összeget fizetett már ki különböző háborús károk és sérelmek megtérítése gyanánt Lengyelországnak, úgy ahogy több más országnak is, a teljesség igénye nélkül Izraelnek, az egykori Szovjetuniónak és Jugoszláviának, Hollandiának vagy éppen Görögországnak. 1972-ben például az NSZK azoknak a lengyel állampolgároknak fizetett kártérítést, akik túlélték a koncentrációs táborokban végzett náci emberkísérleteket. Egy 1975-ben kötött megállapodás szerint pedig 1,3 milliárd német márkát fizettek ki azoknak a lengyeleknek, akik a náci megszállás alatt a német társadalombiztosítási rendszerbe fizettek be, de nem kaptak nyugdíjat. 1992 és 2006 között Németország és Ausztria közösen fizetett kártérítést a náci Németországban rabszolgamunkát végző lengyeleknek, valamint lengyel árváknak és gyermekeknek. Továbbá 1992-ben létrejött a Lengyel-Német Megbékélés Alapítvány is, amelybe Németország 4,7 milliárd złotyit fizetett be, szintén a háború lengyel áldozatainak megsegítésére.
Hetvenhét évvel ezelőtt hallgattak el a fegyverek a világháború frontjain. Az akkor szerzett sérelmek, mint fentebb is láttuk, azóta mérgezik az egykori harcoló felek viszonyait, még akkor is, ha történetesen már egy szövetségi rendszerben, sőt egy közösségben vannak. Természetesen mindkét felet meg lehet érteni. A háború áldozatai, akik szinte mindenüket elvesztették annak idején, és még manapság is szenvedik az akkori idők következményeit, nem feledik egykönnyen a múlt történéseit. Ugyanakkor az akkori vesztes fél álláspontját is meg lehet érteni. A jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben, közel száz évvel az események után, számos bocsánatkérés és jóvátétel kifizetése után, nem ördögtől való, hogy az unokák és dédunokák már szeretnének kilépni őseik bűneinek árnyékából. Épp ezért a háborús jóvátétel ügye inkább egy kétoldalú tárgyalóasztalt kíván, mintsem egyoldalú hangzatos bejelentéseket.
