2022. november 29., kedd

Féknyúz

Úgy tűnik, belátható időn belül magyar kifejezés lesz a fake news, miután kiűzi nyelvünkből az álhír, kamuhír szavakat. Annál is valószínűbb a leendő hatalma a szókincsünkben, mert már most is olvashatjuk ebben a formában: féknyúz, sőt könyv is jelent meg ilyen címmel. Ha úgy akarjuk, még magyarosnak is tűnhet, hiszen a fék és a nyúz szavaink külön-külön egyébként is léteznek, igaz, az álhírekhez nem sok közük van. Az álhír viszont rengeteg, így a féknyúz jövője miatt sem kell aggódnunk.

Különben már öt évvel ezelőtt az angol Collins szótár az év szavának választotta a fake news kifejezést, alighanem akkoriban kezdett igazán belendülni az álhírgyártás. Azóta is töretlenül fejlődik és virul. Riadalmat is okozhat, örömet alighanem ritkábban szerez, vagy kevesebbeknek. Már csak azért is így van ez, mert egy nagyszabású elemzés szerint az álhírek hatszor gyorsabban terjednek a világhálón, mint a valódiak.

Az ember, persze, jókedvében vagy annak reményében szereti az ártatlan átveréseket, gondoljunk csak az április 1-jei gyerekes tréfákra: „Hívat a főnök!” Örkény Istvánt is foglalkoztatta a kérdés már fél évszázaddal ezelőtt. Ő azt írta meg, hogy szenvedélyes újságolvasóként naponta elolvasta a teljes újságot, ám hosszabb külföldi tartózkodása megfosztotta ettől a lehetőségtől, így ugyanazokat a híreket olvasta napról napra újra az egyetlen, csomagolóanyagként magával vitt újságból. S mert ugyanolyan érdekesek voltak napokkal később is a régi hírek, úgy gondolta, maga is írhat ilyeneket, amelyek kielégítenék az olvasótábor ismeretigényét. Ugyan ki ne hitte volna el, ha az újságban megjelenik a hír, miszerint orvosi tanácsra biciklizni tanul a pápa a Szent Péter-bazilika előtti téren, a hívők pedig térdelve kísérik figyelemmel a pápai reggeli tornát.

Számomra az álhírben rejlő lehetőségekre és nem kis veszélyekre az a harmincöt évvel ezelőtt készült, az olajfalókról szóló csehszlovák áldokumentumfilm világított rá, amelyben a nutria nagyságú frissen fölfedezett fajt mutatják be. Ezek az állatok az oxigéntől mérgezést kaptak, a kipufogógáz „dobta fel” őket; megettek minden műanyagot, persze a kőolajat is – képzeljük el, milyen jót tettek volna olajkiömlésnél! –, persze az már kevésbé örömteli, ha fölfalják a csizmát. Vicces? Van a filmben irónia, pl. az a megállapítás, hogy nem kell aggódni a jövőjükért, mert az olajfaló életfeltételei egyre csak javulni fognak.

Biológusok és genetikusok tévéműsorokban két héten át fejtegethették, hogy miként alakulhatott ki ilyen csodaállat, a nézők folyamatosan hívták a szerkesztőséget, mert szerettek volna beszerezni olajfalót, majd két hét elmúltával következett a leleplezés: újabb vetítés és a trükkök bemutatása, tehát a Pacurofagus oxitoxicus nem létezik.

Kissé nyilván mindenki csalódott, de hát jobb ez így, mintha egy-két év múltán arról készült volna újabb film, hogy az olajfalók mértéktelen elszaporodása oda vezetett, hogy fölfalják az olajfinomítókban a nyersanyagot, megesznek minden műanyag gépalkatrészt, nagyobb veszélybe sodorják az emberiséget, mint ő saját magát. Pedig az sem kicsi.

A technika a Pacurofagus oxitoxicus „fölfedezése” óta olyan mértékben fejlődött, hogy tökéletes kamufilmen képesek szöveget adni nagyhatalmak nagy hatalmú vezetőinek a szájába, akik bejelenthetik atomrakéták indítását, vagy éppen azt, hogy egy kisbolygó rohan a Föld felé: két napja van hátra az emberiségnek. Az már regény- és filmtéma, hogy mit tenne a nép ebben a két napban…

Az információs csatornák ma már bármit el tudnak hitetni az emberekkel, miközben a hiteles szereplők iránti bizalom veszni látszik. Egyáltalán mennyi még az ellenőrizhető információ?

Pedig nem csak az atombomba vagy az aszteroida lehet pusztító, a féknyúz is nagyot robbanhat!