2022. december 8., csütörtök

A bácskossuthfalvi hős

Schreier Imrét halála után öt évtizeddel is mély tisztelet övezi falujában

Amikor néhány héttel ezelőtt bemutatták Schreier Imre: Sećanje na ratne dane (A háború napjaira emlékezve) című könyvét Bácskossuthfalván, a Juhász Erzsébet Könyvtár ízlésesen felújított fiókintézetében, az eseményen megjelent érdeklődők száma, a hozzászólásaik és az őszintén kíváncsi kérdéseik egyértelművé tették, hogy Imre bácsit falujában halála után közel fél évszázaddal is nagy tisztelet övezi. Az eredetileg magyar nyelven íródott emlékiratokat Schreier Imre unokahúga, Simin-Bosán Magda, az Újvidéki Rádió néhai alapítója, hosszú ideig főszerkesztője fordította le szerb nyelvre húsz évvel ezelőtt, majd fia, Simin Nebojša adta ki múlt évben, és ismertette a könyvbemutató alkalmával két nyelven, Sakalija Piroska könyvtáros közreműködésével. Az eseményen is elhangzott, hogy a néhai szövetkezeti igazgató, textilipari szakember, fürdőépítő, igaz szívű bácskossuthfalvi lokálpatrióta volt elsősorban, de karizmatikus egyénisége, bátor társadalmi szerepvállalása tovább növelte a felé irányuló megbecsülést. Mint ahogy az is, hogy azon kevés zsidó polgár közé tartozott a faluban, aki hazatérhetett a második világháborúban megélt megpróbáltatások után. Sajnos közeli családtagjainak, így édesanyjának, Teréziának, feleségének, Veronának, és 13 éves gyermeküknek, Gyurikának ez nem adatott meg.

A helyi közösség és az Ady Endre Művelődési Egyesület együttműködésével néprajzi, helytörténeti tartalommal megtöltött Emlékház, Schreier Imre egykori Posta utcai otthona napjainkban (Kazinczi Paszterkó Diana)

A helyi közösség és az Ady Endre Művelődési Egyesület együttműködésével néprajzi, helytörténeti tartalommal megtöltött Emlékház, Schreier Imre egykori Posta utcai otthona napjainkban (Kazinczi Paszterkó Diana)

Schreier Imre nővérének lánya, Simin-Bosán Magda unszolására vetette papírra emlékeit 1972 őszén, és 73 telén már nagybetegen, közvetlenül a halála előtt a Posta utcai otthonában. Sajnos az eredeti szöveg elkallódott, így csupán unokahúga szerb nyelvű fordítása jelenhetett meg 2021-ben. Magda fia, a könyv szerkesztője és kiadója, Nebojša Simin elárulta, hogy lektorként közreműködő testvérével, Nevenával munkálkodtak a megjelenésen. A könyv Imre emlékei mellett levélváltásokat, Simin-Bosán Magda családi emlékeit, több régi fotót és korabeli újságcikket is tartalmaz. A kiadványt a bácskossuthfalvi könyvtárban tudják megvásárolni az érdeklődők, jelképes 300 dinárért, az így befolyó összeget a könyvtár javára ajánlotta fel a család.

– Dédapám, Imre édesapja, Schreier Sándor, nagy tiszteletnek örvendő, tehetős polgára volt Bácskossuthfalvának, állatorvosként tevékenykedett, a borzalmak előtt, 1942-ben hunyt el. Nagymamám, Paula volt három gyermeke közül a legidősebb. Édesapja Imrét szabadkai gimnáziumi évei után Bécsbe küldte, ahol felsőfokú textilipari tanulmányokat folytatott, majd hazatérve gyárat nyitott, és működtetett öccsével, a Szabadkán kereskedelmi akadémiát végzett Istvánnal Pacséri úti otthonukban. Az üzem az abban az időben használatos hatalmas háromszög alakú, gyapjú kendőknek köszönhetően tudott sikeresen felfutni, amit kabát helyett viseltek a falusi nők. Idővel selyemkendőket is gyártottak egy Imre által kialakított gépen, majd szőnyegeket is értékesítettek a 30-as évek Jugoszláviájában, amikor szinte az övéké volt az egyetlen tisztességes megélhetést biztosító gyár a faluban – kezdte a beszélgetést Nebojša Simin. Bácskossuthfalván a 300 lelket számláló zsidó közösség szinte egyik pillanatról a másikra eltűnt. Miután egy felsőbb rendelet megfosztotta a családokat vagyonuktól, a topolyai, majd a szabadkai gettóba zárták a felnőtteket és a gyermekeket, hogy aztán meginduljon velük a vonat Auschwitzba, ahonnan szinte senki sem tért haza.

– Imre fiát, Györgyöt, vagy ahogy családon belül szólították, Gyurikát, bizonyos ideig sikerült Szabadkán egy ismerősnél, korábban a faluban szolgáló orvosnál, dr. Subotinnál rejtegetni, de egy feljelentést követően a kisfiúval együtt ő is a gettóba került. Gyurika ott találkozott bajmoki nagynénjével, Zsuzsával, aki igyekezett őt a szárnyai alá venni. Mindketten az Auchwitz-birkenaui táborba kerülnek, ahol a hírhedt dr. Jozef Mengele fogadta a csoportjukat érkezéskor. A rá vigyázó rokon szorító markából az egyik pillanatban kicsúszott Gyurika keze, és többé nem látták egymást. A kisfiú azonnal a gázkamrába került, a nagynéni csodával határos módon túlélte a haláltábort, de egy életen át nem tudta megemészteni, hogy unokaöccse odaveszett. Mint ahogy Imre sem tudta túltenni magát 13 éves gyermeke, és közeli családja szinte valamennyi tagjának az elvesztésén – mesélte a memoár szerkesztő-kiadója. Majd arról is szót ejtett, hogy édesanyja majd csak a háború után kerül közel nagybátyjához. Valószínűleg ennek az is az oka lehetett, hogy a SKOJ (Jugoszlávia Kommunista Ifjúsági Ligája) mozgalmáraként, meggyőződéses kommunistaként Magda ideológiai elvei nem voltak összeegyeztethetők a gyáros Imre életmódjával, szigorú és egyben tartózkodó természetével. Később viszont a halál torkából hazatért rokonok között közvetlenebb lett a viszony. Amíg Schreier Imre munkaszolgálati idejét töltötte, illetve szökésben volt, Simin-Bosán Magdát 1941-ben mozgalmi szerepvállalása okán elfogták a magyar hatóságok. Előbb a szabadkai börtönben, illetve a Sárgaházban tartották fogva, majd Márianosztrára és a komáromi várbörtönbe került. Ezután közvetlenül a háború előtt megindult vele és valamennyi bácskai női fogvatartottal együtt a vonat Németország felé, ahol több koncentrációs táborban is raboskodott. Hogy először fiát, majd lányát évekkel később kisbabaként a karjában foghatta, az szinte maga a csoda, hiszen számtalan megaláztatást, kegyetlen verést, folyamatos éhezést élt át. Illetve Nebojša édesapja, Živko is hazatért a mauthauseni koncentrációs táborból Szenttamásra, hogy aztán feleségével egymásra találva Belgrádban, majd Újvidéken találjanak otthonra.

Nebojša arra az 1940 tavaszán történt csatára terelte a beszélgetést, ahol a bácskossuthfalviak szép emlékű Imre bácsija a jugoszláv katonaság katonatisztjeként a macedóniai Kumanovo közelében, a Stracin melletti tankütközet alkalmával egymaga tartóztatott fel órákra egy teljes náci tankos hadosztályt.

– Nagybátyám tankokkal és lovakkal vonuló tüzérségi egységén rajtaütöttek az ellenség bombázó repülői, ami hatalmas veszteségekkel járt számukra, de ő maga nem sérült meg, és a hadosztálya irányítását rábízták felettesei. Ezután átvette a mesterlövészi pozíciót, és egy kevésbé látható, védett helyre tudott elrejtőzni ágyújával, majd a mellette tartózkodó altisztje közreműködésével négy ellenséges tankot is sikerült harcképtelenné tennie. Mivel Imre parancsára sikeresen álcázni tudták magukat a katonái, az ellenség nem tudta bemérni a pozíciójukat, majd látva a kilőtt tankok miatti veszteséget, visszavonulásra kényszerült. Mindezt úgy, hogy golyózáport zúdítottak a nyakukba, és akik nem haltak meg, azok közül többen az életüket féltve és a lövegek idegőrlő hangja miatt dezertáltak mellőle. Majd miután Imre hűséges altisztje, Ćiro Kolević is megsérült a harcokban, elküldte őt egészségügyi ellátásra, és a délutáni óráktól napnyugtáig egyedül maradt az állásában. A túlerő persze később felülkerekedett, és néhány katonával az akkor már menekülő nagybátyám is fogságba került. Ez után megszökött a Németország felé tartó fogolyvonatról. Odahaza aztán kényszermunkára hurcolták, hogy onnan is megszökve Budapesten rejtőzködve érje meg a szovjet hadsereg bevonulását. Rengeteget gyalogolt, hogy haza jusson övéihez, de már csak az üres családi házba érkezhetett – mesélte Nebojša Simin, aki kihangsúlyozta, hogy az a bizonyos macedóniai csata teszi háborús hőssé nagybátyját, és emiatt is érezte küldetésnek, hogy erre felhívja az utókor figyelmét, és hogy nyomtatásba kerüljenek az eseményt is részletező emlékiratai.

Schreier Imre visszaemlékezésében olvashatunk arról is, hogy Budapesten rejtőzködve falubelije, dr. Rácz Jenő ügyvéd segített neki egyik alkalommal megmenekülni a Jókai utcában székelő svájci nagykövetség előtti razziától, majd a budapesti náci-nyilas rémuralom utolsó heteiben megélt élményeiről is beszámol, mint ahogy a szovjet hadsereg budapesti bevonulásáról is. Haza érkezvén korábbi szolgálója, későbbi társa, Ágyas Rozália és családja nyújtott neki nagy támaszt, és lehetőséget újra otthont teremteni. Illetve a falu kiemelt tiszteletnek örvendő gyógyszerésze Modričin Iván és két lánya gondoskodott az étkeztetéséről. De úgy érezte, valamilyen módon lépnie kell a családját elpusztító erők ellen, így 1945-ben ismét jelentkezett a katonaság kötelékébe Szabadkán.

Schreier Imre a 30-as években legalább 30 család tisztességes megélhetését biztosító vállalkozást vezetett, és a háború után is nagy megbecsülésnek örvendett a faluban. Így történhetett meg, hogy habár nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba, a földműves szövetkezet vezetését rá bízták. Olyan történetek is emelték a tekintélyét, mint például a beszolgáltatások-szövetkezeti tagosítások, a bajusztépés idejéről szóló, amikor is fellázadtak az édesanyák Bácskossuthfalván. Történt ugyanis, hogy a borzasztó időket követő, hasonlóan csúnya világban sztrájkot kezdeményeztek a nők a faluban, hogy nem tudják mivel megetetni éhes gyermekeiket, miután elkobozták javaikat. Ekkor egyedül Schreier Imre mert velük szemben leülni tárgyalni, meghallgatni a kérésüket, a pártvezetők közül senki. Mint ahogy egy, az egészségház körüli konfliktust is az ő közbenjárására sikerült megoldani.

– Gyermekként Rozikához, nagybátyám második feleségéhez ragaszkodtam nagyon. Szinte anyaként tekintettem rá. Nem született gyermekük, mert teljes mértékben tiszteletben tartotta Imre óhaját, hogy nem kíván Gyurika elvesztése után ismét apa lenni. Mi őt családon belül Teta-nak szólítottunk, Imrét Baća-nak, ezeket a megszólításokat édesapámtól vettük át. Sokat voltam náluk, és nagyon szép, szinte varázslatos emlékeim vannak abból az időből. Arra is volt példa, hogy a szüleimhez hazatérve, miután a falubeli pajtásaimmal is hosszan időztem, elfelejtettem szerbül beszélni. Imre a szó nemes értelmében úriember volt, mindenhol elegánsan, kalapban jelent meg. Családunkban ő volt a tartópillér, mindig számíthattunk szerény szilárdságára, és senkitől nem várt ellenszolgáltatást – révedt vissza Nebojša Simin, aki Újvidéken élő családjának, illetve immár a széles nyilvánosságnak is tovább adta ezeket az emlékeket.

Papp László tanácselnökkel, Bácskossuthfalva egyik elismert helytörténészével is felvéve a kapcsolatot megtudtuk, hogy a település korábbi, de jelenlegi arculatához is jelentősen hozzá járult a Schreier család, illetve a néhai textilgyáros, szövetkezeti igazgató, Imre egyénisége.

– Schreier Sándor és fiai, Imre és István építették meg falunk első nyilvános fürdőmedencéjét, amit fúrt ártézi kút táplált, öltözői, csúszdái is voltak, telente korcsolyapályaként használták. Imre 1932-ben a Moravicai Önkéntes Tűzoltó Egyesület vezetőségi tagja is volt, és maradt 18 éven át egészen 1950-ig. Azt is tudjuk, hogy első felesége, Vera varrta a tűzoltók első zászlaját 1936-ban, amivel „zászlóanyává” lett. Háborúból történő hazatérése után áthozatott néhány sírkövet falunk zsidó temetőjébe a pacséri temetőből. A népfelszabadító hadseregből történő leszerelése után 15 évig volt a földműves szövetkezet igazgatója, aminek az idején gépállomás létesült a településünkön, paprikamalom és konzervgyár. Egészen 1958-ig tagja volt a vadászegyesületnek. Az akkori községi vezetés rendelete alapján a pacséri felszámolása után 1962-ben létrehoztak egy új textilgyárat a két falu között, aminek hozzáértése okán Imre bácsi volt igazgatója a betegségéig, Beke János közreműködése mellett – mesélte Papp László, aki azt is hozzá tette: Imre bácsi tisztelete a faluban abból is fakadt, hogy rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül. Ugyanakkor az idősebbek visszaemlékezései szerint szelíd, mégis sziklaszilárd természete és nagy tudása volt. Nem omlott össze a terhek alatt. Az emberi jóságot mindig alapul vevő, másokon segítő, nemes természetét a legmostohább időkben és azok után is megőrizte. Ezzel pedig példát mutat a ma embere, sőt a mindenkor élők számára is.