2022. november 29., kedd

Az élettörténet élő műalkotás

Tolnai Ottó: Szeméremékszerek 3. – A fröccsöntés kora

Tolnai Ottó regénybeli állítása szerint írt egy közöletlen verset arról, hogy meg lehet-e nyúzni egy embert, a témához a Szeméremékszerek című szövegfolyamának harmadik kötetében visszatér, mégpedig a zombori Ćiro Falcione Sándor milliomos elevenen megnyúzatása kapcsán, amit a partizánok követtek el 1944 végén. A zombori mágnásról halálát alig megelőzően az ugyancsak zombori Milan Konjović festett bámulatos portrét. Az elevenen megnyúzás tematikája már az ókorban felbukkant, a mítosz szerint Apollón istenség büntette így a hangszeres muzsikában folyó versengésük vesztesét, Marszüasz szatírt. A történetről Tiziano készítette el utolsó festményét a XVI. század utolsó harmadában, de a történet megjelenik Beszédes István Kokon című, kétnyelvű, Zomborban megjelent (2016.) kötetének egyik költeményében is. Tolnai gondolattársításában egymás mellé kerül a nyúzás ténye és a portréfestés eredménye, ezek kapcsán arról ír, hogy a festett portré olyan, mint a lenyúzott, szemétre vetett, bűzös emberbőr.

A szavakkal festett portré minősítésére nem tér ki, vagyis dehogynem. A Szeméremékszerek három vaskos kötete ugyanis szavakkal megalkotott önarckép. Autobiografikus feljegyzések sora, amelyeken nyoma sincs a képzőművész ecsetje által kimerevített, túlhangsúlyozott vonásoknak, a portrét alkotó szövegfolyam él, folyamatos mozgásban van, újabb és újabb összefüggések mellett áll alakzatokba. A szerző által közvetített gondolkodási mechanizmus mentén minden összefügg valami módon minden egyébbel. És nincsen szükség semmiféle általános, minden esetben érvényesíthető vezérelvre az említésre kerülő dolgok összekapcsolásához, a szöveg átjárhatóságának megteremtéséhez. A sorozat harmadik kötetében szereplő történetek, gondolatmenetek, műelemzések, torzóban maradt leírások különböző színű irattartókból kerültek elő, de Tolnai nem csak ezekbe a mappákba gyűjtögette szövegkezdeményeit, hanem füzetekbe írta, volt, amit tollba mondatott alanyával, noteszei valamelyikébe jegyzett fel, cetlikre írt, és mindegyiket beleszuszakolta a tulipános ládába, kartondobozokba, gyümölcsös ládákba, szinte úgy tűnik, egész életében a Szeméremékszerek három kötetéhez gyűjtött anyagot. Ám ez nem igaz, a végtelenített történet önmaga Tolnai, a többi puszta dekoráció.

Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022, 376 oldal

Mondhatnám, Palics dekorációja, mert az emlegetett három kötetben Palicsfürdő, Észak-Bácska és az ottani tanyavilág jut fő szerephez, hiszen a szerző Újvidék után már Palicsfürdőn is lehúzott három évtizedet, a megszámolhatatlan ablakú Homokvárban, a regények állandó szereplőjévé vált Jutkával, a szerző praktikus oldalát alkotó feleségével, némi időt gyermekeikkel, mostanság inkább unokáikkal, madaraikkal, zsémbes kutyáikkal, amelyeket végletekig ingerelnek az udvarukba betolakodó sündisznók. Végül már annyian fordulnak meg a Homokvár udvarán, hogy a házigazda kénytelen egy végtelen padot ácsoltatni számukra. Mert az elbeszélő körül nyüzsögnek az általa infaustusnak, áldatlannak, szerencsétlennek nevezett társak, Luszteres Feri, Makacs Puci, Ciprián, akinek egy teljes kötetet szentelt, majd Gorotva, Vad Jocó, Pahulek Domagoj, Regény Misu, Nagy Torma stb. Az infaustusok, palicsi lumpenek önálló személyként, és szerzői alteregóként is az egykori Jugoszlávia légkörét lélegzik be. Ebben az atmoszférában látványosabban mutatkoznak meg az egymásra utaló, egymásra vonatkozó összefüggések, Észak-Bácska szikes talaja például az adriai sópárlók felé tereli a gondolatokat, a gránátalma se említhető macedón kereskedők és prosztata-bajok megidézése nélkül. A jugoszláv ájer nyomán szellemileg könnyebben meghódítható Európa, sőt, a tengeren túl is. A világ csomósodási pontjai pedig a piacok: legelőbb a bolhapiacok, ahol az elbeszélő folyton valami „semmis” dolgok után szuktat, hogy gyarapíthassa a mások számára felesleges tárgyak gyűjteményét, ami számára serkentő ihletforrás, gondolati katalizátor. Nem szolgál kevesebb élménnyel a kisállatpiac, az infaustusok törzshelye, sem a virágpiac, sem a gyümölcspiac, ez utóbbiak már nem is a kínált portéka, hanem az árusok „portréja” kapcsán kerülnek képbe. Tolnainál ugyanis bárkiből regényhős válhat. Különösen a pusztában élők, a juhászok keltik fel elbeszélői érdeklődését, igyekszik megírni, tollba mondatni élettörténetüket, a mesterembereket is kiemelt tisztelettel kezeli, bizonyára azért, mert olyasmit tudnak, amit ő nem, praktikusan veszik birtokukba a világot, nem pedig a művészet közbeiktatásával. Ez utóbbinak mestere Tolnai, bármelyik színes irattartóból is halászik elő egy történetkezdeményt, annak megtalálja pontos illeszkedési helyét az elbeszélésben, így olybá tűnik, mintha hagyományos felépítésű, valahonnét elindított és valahová tartó, folyamatos történésű regényt olvasnánk, nem pedig egy fragmentumokból építkező önarcképet szemlélnénk, amelyen kiemelt helye van az aprócska rézszitának, a löszbabáknak, a molyette gobelineknek, a kiszuperált kaptároknak, az elbeszélő, illetve az elbeszélés fétiseinek. A szerző a sok regény-magzatból, feljegyzésből, fragmentumból, anekdotából és adomából szakavatottan egy egységes regénytorzót orkesztrál.

Ebben a „félimaginárius regény”-ben, a folyton újramesélt történetek, menet közben dúsított, finomított, újrareszelt történetek gyűjteményében filozófiai kategóriaként feltűnik az „izé” szó, amit a szerző szerint Hamvas Béla Bartók Béla nyomán emelt a bölcselet körébe, az pedig vélhetően Petőfinél találkozott vele. Lám, így forrnak egymáshoz a világ leglényegtelenebb dolgai is, miként a telecskai asztalos-méhészmester fotótapétája az óceán végtelenével.

A szerző – jellemzően – egyik regényhősével mondatja ki egy másik regényhőséről, hogy az egyetlen történet helyett, illetve annak keretében tíz másik történetet is elmesél. Így tesz maga is, és bajban lennénk ezeknek az újrameséléseknek, javításoknak, elrontásoknak a hiányában, mert megkérdőjelezhetővé tennék az elbeszélés hitelességét, élő mivoltát. „Mert minden műalkotás él. Ez a legfontosabb ismérve, hogy él.” (353. o.)

Egyetlen gondolat még a regény nyelvezetéről. Tolnai többször jelzi, hogy a helyi tájnyelvet használja, de a lokalizmus csupán a szóhasználat szintjén érhető tetten. A három kötet elolvasása után már feltételezem, hogy nem betűtévesztésből eredően, hanem szándékosan lett Novi Pazarból Novi Bazar (ami a magyarországi olvasó számára is jelentéssel bírhat). Ugyanakkor értetlenül állok a szerbesen írt banjakemence (banyakemence) előtt, sőt, azt se tudom, miért lett az oroszok által működtetett gyógyfürdő (szerbül: banja) banyává, így, magyar átírásban.