2022. december 8., csütörtök
ATLÉTIKA

„Egyetlen nagy dobásba kellett betalálnom”

Beszélgetés az első felnőtt világversenyén ezüstérmes Világos Adrianával

Világos Adriana pályafutása üstökösszerű felívelést mutat, ez a szárnyalás pedig a nemrég véget ért müncheni atlétikai Európa-bajnokságon újabb magasságba ért fel. A szerény, 18 éves, kishegyesi lány az elmúlt két év korosztályos (U20) világbajnokságán és a július eleji, oráni Mediterrán Játékokon sem talált legyőzőre, a felnőtt Eb-n szerzett ezüstérem pedig a legszebb és legmerészebb reményeinket valósította meg, és további bizalmat adott afelől, hogy még sokáig szurkolhatunk neki ilyen kiemelkedő eredményekért. Adrianával és edző-édesanyjával, Györgyivel a kishegyesi atlétikapályán, az eredményes felkészülés helyszínén beszélgettünk.

Sikerült már feldolgoznod a sikert? Oránban szereztél már rutint a felnőttek között, de az Eb egy másik kávéház…

– Szinte hihetetlen, hogy egy felnőtt Eb-n érmet szereztem, egy ilyen verseny egészen más színvonalú, mint a Mediterrán Játékok. Oránban nekem volt a legjobb nevezési eredményem, és csak egy kiemelkedő riválisom volt, aki olimpiai negyedikként érkezett, idén viszont nincs formában. Az Európa-bajnoki ellenfeleim nagyon erősek voltak, többükkel találkoztam már korábbi versenyeken. Barbora Špotákovával viszont még nem.

Milyen érzés egy olyan személy ellen versenyezni, aki a sportág élő legendája, és egyfajta példaképként is tekinthetsz rá? Lehet megfigyelni az ellenfelet ilyen éles helyzetekben, esetleg tanulni tőle?

– Amikor a folyosón mentünk ki a versenyre, csak az járt a fejemben, hogy amikor kiskoromban néztem ezeket a sportolókat, sose gondoltam volna, hogy egyszer együtt sétálunk be dobni. Később viszont csak a dolgomra figyeltem, nem is néztem meg rendesen az ellenfeleim dobásait. A saját eredményemre koncentráltam, nem akartam, hogy a többiek teljesítménye hatással legyen rám.

Az ezüstéremmel a belgrádi fogadáson (Fotó: Beta)

Az ezüstéremmel a belgrádi fogadáson (Fotó: Beta)

A görög például hamar nagyot dobott, a megelőzéséhez sajnos az egyéni csúcsod (63,52) sem lett volna elég.

– A szezonban már Ostravában is dobott 65 métert. Elina Tzengkóval már sokat hallottunk egymásról, általában az ő korosztályos csúcsait döntögettem meg az elmúlt években. A tavalyi felnőtt Balkán-bajnokságon találkoztunk először. Ott, aztán Tallinban az U20-as Eb-n is legyőzött, a tavalyi korosztályos vb volt az első alkalom, ahol sikerült megvernem.

A müncheni verseny nem a legnyugodtabb mederben zajlott számodra, a nyolc közé jutás például a harmadik körben lett meg.

– Hasonló helyzetbe kerültem, mint a kvalifikációban. Ott is két rossz kísérlet után kellett nagyot dobnom, miközben mindig is tartottam ezektől a stresszhelyzetektől. És a döntőben ismét egy dobáson múlt minden, miközben arra is figyelnem kellett, hogy ne akarjam túlságosan, és ne hibázzak bele emiatt. Amikor láttam, hogy 59 méter fölé szállt, megnyugodtam, bár az előzőekhez hasonlóan ennek a dobásnak sem volt túl jó technikailag a befejezése, éreztem, hogy maradt benne még erő. A folytatás biztosítása után mintha felébredtem volna pszichikailag, és elkezdtem élvezni a versenyt. Egyre motiváltabb lettem, tudtam, hogy csak egy nagy dobásba kell betalálnom. Megnyugodtam, hiszen bejutottam az első nyolc közé, ami már jó eredmény.

A döntő utolsó néhány kísérlete aztán igazi tűzijátékot hozott…

– Az utolsó előtti körben megelőztem Spotákovát, de sejtettem, hogy az utolsóban túl fog dobni, hiszen nagyon jó versenyző, és rengeteg tapasztalata van. Csak az járt a fejemben, hogy azt az egy nagy dobást kell megcsinálnom, ami sikerült is a legvégére. Egy versenyen sem voltam ennyire boldog, már csak azért is, mert korábban nagyon rosszul kezeltem az ilyen stresszes, kiélezett helyzeteket, most pedig többször is kijött a nagy dobás a nehéz szituációkban.

A korosztályos versenyeken kívül tehát elkezdődött a felnőtt pályafutásod is. Hogy éled meg a korosztályugrásokat és az ezzel járó váltásokat a nehezebb gerelyekre?

– Mivel még junior korú vagyok, idén az U20-as vb volt a fő célom Caliban, az Eb-re tapasztalatszerzésért utaztunk. A szerváltás egyébként nehéz, általában komoly munka rászoknom az eggyel nehezebb szerre. Az 500-assal ment a legjobban, azzal sikerült megdobnom egy nagy célom, a 70 méteres világcsúcsot. A 600-assal az elején nagyon nehezen indult a teljesítés. Hosszabb, vastagabb a gerely és a fogója, máshogy kell dobni, tovább kell hatni rá. A technika különbözősége miatt nehéz egy edzésen két különböző szerrel dobni.

Györgyi, edzőként hogyan lehet megoldani ezeket az átmeneteket? Szükségszerű az erőnléti edzések mennyiségének a növelése?

– Nagyon sokan úgy próbálják megoldani, hogy korán elkezdenek sokat súlyozni, ezzel könnyebbé teszik a 600-as gerelyt. Én nem támogatom az ilyen módszert, mi az ellentétét alkalmazzuk. Most is úgy fejezzük be az idényt, hogy egyáltalán nem súlyozunk, más erőnléti munkát végzünk, például TRX-szel és gumiszalaggal. Ez nem tipikus módszer, Tzengko például jóval több mint száz kilóval guggol. A legtöbben a súlyra fektetik a hangsúlyt, mi igyekezünk inkább a technikára és az általános fizikai erőnlétre figyelni. Sok olyat csinálunk, amit általában nem végeznek a sportolók, például a felkészülésben az edzéseink nagy része focival vagy kosárlabdával kezdődik. A 400-as és 500-as közötti átmenettel egyébként azért is volt gond, mert a 400-as nem ér el a szemhez. Meg kellett szokni, hogy az 500-as hosszabb, és belóg a látómezőbe.

Az atlétikapályán edző és tanítványa dolgozik együtt, azonkívül viszont ez egy anya-lánya kapcsolat. Hogyan működik ez a kettős viszony?

– Kiskorától kezdve foglalkoztam Adrival, kezdetben a kézilabdaedzéseken. Ő is a többi gyerek között volt, amikor a kézis lányok fokozatosan átjöttek atlétikára. A többieknek én edző vagyok, és Adri megszokta, hogy edzésen ugyanúgy viszonyulok hozzá, mint a többiekhez. Amikor viszont otthon vagyunk, már más a helyzet. Versenyen nehéz elválasztani a kettőt, néha szinte nem is tudom, hol a határ, összefolynak a szerepek, az ember nem tudja magába fojtani a szülői aggódást vagy örömöt…

Adriana, milyen előnyökkel jár, hogy édesanyád egyben az edződ is?

– Nagyon jól működik a kapcsolatunk, a kezdetektől fogva egy közös cél felé megyünk. Anyukám nagyon sokat tanult és tett azért, hogy ilyen szintre jussunk. Jobban ismer, mint bárki más, például egy másik edző, és pontosan tudja, mikor mit kell mondania nekem.

Térjünk vissza kicsit a versenyekre, hiszen az idei szezon még nem ért véget!…

– Idénre és a teljes jövő évre a junior világcsúcs megdöntése a cél, amitől jelenleg 34 centiméterre vagyok. 63,86 méter a hivatalos rekord, bár Tzengko ebben a korosztályban dobott már 63,96-ot, de az nem hivatalos, mert nem ment el doppingtesztre. Szeretném megdobni a 64 métert még ebben a korosztályban. A szezon hátralévő részében megyünk még a zágrábi Boris Hanžeković Memorialra, és lehet, hogy részt veszek Brüsszelben az első Gyémánt-liga-állomásomon. Ezután még egy hazai versenyem lehet.

Hogy érzed, készen állsz arra a nyomásra, terhelésre és médiafigyelemre, amit a Gyémánt-liga jelent? Lehet esélyed kiemelkedő eredményre?

– Kicsit különös érzés ez a nagy figyelem, nem igazán kedvelem, ha felhajtás van körülöttem. A Gyémánt-ligával úgy vagyunk, hogy semmit sem veszíthetek, hiszen 18 éves vagyok, és ha esetleg ideges leszek és rosszul dobok, az sem baj. Ezeken a helyeken a világ legjobbjai szerepelnek, akik ellen egyáltalán versenyezni is megtiszteltetés. Másrészt, ha jövőre vagy utána eséllyel megyek el egy GYL-állomásra, akkor már nem tapasztalat nélkül fogok kiállni. Ha realista maradok, idén kevés esélyt látok nagy eredményre ott, bár ha tudnék egy jót dobni, a többieknek pedig rosszul menne, akkor esetleg összejöhet. Egyelőre az a cél, hogy magamhoz képest jól dobjak.