2022. december 8., csütörtök

Első hivatásos színházunk a délvidéki magyarság szellemi otthona volt

Közel 40 esztendő után – ugyanis 1985-ben kezdődött meg csendesen, igen „rafinált” módon, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának a felszámolása, és város híres színházépülete körüli huzavona – őszintén reméljük, hogy ünnepre készülődhet a nagy múltú város. Ugyanis már csak egy kis „lépés” hiányzik ahhoz, hogy a XIX. században épült, most, végre újjávarázsolt, hat oszlopos, timpanonos, gyönyörű színházépületben, újra megszólaljanak a múzsák.

S ez az épület újra az lesz, ami volt. Az együtt élő, az együtt lélegző nemzetek, nemzetiségek csodálatos szimbóluma. S a magyar társulat, amely túlélte a megpróbáltatásokat, talpra állt, és ma újra szellemi életünk egyik nagyon is jelentős tényezőjeként, megteremtve a színház régi rangját, végzi nemes feladatát.

Amit ezúttal el szeretnék mondani, az mindenekelőtt a felnövő nemzedékeknek szól, azoknak, akik most ismerkednek majd meg igazán a színházzal, színházukkal, nemcsak ott, Szabadkán, nemcsak itt, a Vajdaságban, hanem annak határain is túl. S ezért színházunk múltjának néhány töredékét igyekszem megemlíteni.

Amikor 1955-ben a tizedik évfordulóját ünnepelte a színház, a magyar társulatnak 30 tagja és 4 állandó rendezője volt. A rendezők: Varga István (az első diplomás rendezőnk, aki Zágrábban, Gavella tanítványaként szerzett diplomát), Garay Béla (a mi Béla bácsink), Pataki László és Sántha Sándor mellett, az ötvenes évek végén Virág Mihály is bekapcsolódott a rendezők munkájába.

A vajdasági magyarság akkori, egyetlen színháza, tulajdonképpen, mindenkié volt itt a déli végeken. Ugyanis, előadásaival nemcsak a bácskai, a bánsági szórványvilág falvait, kis települések közönségeit ajándékozta meg, hanem tapsoltak a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának a Drávaszögben és a szlavóniai szigetmagyarság világában lévő Árpád-kori kis települések lakói is. Igen. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata otthon volt a déli végeken élő magyarság nagy családjában.

Tamási Áron írta le egy helyen: „...mert vihar után örvendeni akar a szív és teremni a föld!” A kegyetlen, embert megalázó vihar elvonult felettünk, és reméljük, hogy első hivatásos színházunk immáron a megújhodás útjára lépett, és az újjávarázsolt színházépületbe való beköltözése után, az elődök által meghatározott célok megvalósításán fáradozik majd.

Ha lehetőség adódik számomra, akkor az említett célokról szeretnék egyet s mást megfogalmazni a közeljövőben.