2022. november 27., vasárnap

Bizonytalanságban

Régi emlékkép: a tanyai rokon – a mostanitól messze elmaradó nyári melegben – térdig érő klott gatyában kaszálgat a portáján, majd beszédbe elegyedik ismerősivel, és a társalgás végét ilyképpen zárja le: Nem kell kétségbe esni! Alkalmi bátorítása egyáltalán nem volt mesterkélt – máskor is gyakran elhangzott szájából ez a mondat –, mert kimért, kapkodásmentes mozgása nyugalmat sugárzott, bár akkoriban még a városokra sem a mostani rohanás volt a jellemző. Idős volt már a tanyai ember, sok mindent megtapasztalhatott, ezért nem esett kétségbe, ha rossz lett a termés, mert tudta, de legalább remélte, hogy a következő év majd kárpótolja. A tanyán különben sem kellett rettegni attól, hogy nem lesz mit enni.

Nagyon érdekelne, megmaradt volna-e mostanra is a határtalan nyugalma és derűlátása, amikor sosem látott aszály nemhogy tizedeli, hanem felezi a termést, vagy tizedet hagy belőle. A gázár meg a tűzifa drágulása biztosan nem zökkentené ki lelki egyensúlyából, mert a tüzelőt most is kiadná a gazdaság; igaz, a korábbinál szűkösebben, de a gyér termésből is kitartaná a jószágot. Ennyi meg elegendő a túléléshez. Mégis: volt (még van is) egy vírusjárvány, fölégette a nap a határt, háború dúl a közelben, mindenféle további romlással fenyegetnek a megszólalók. Mondaná-e vajon, hogy ez most már tényleg sok, vagy így zárna le mindenféle riasztó témát: Nem kell kétségbe esni!

A tanyai nyugodt gazda figurája azért merült föl bennem, mert érdemes volna tudni, ő hogyan birkózik meg a bizonytalansággal és a belőle kinövő félelemmel. Mert legfőképp az ismeretlen gerjeszti a félelmet, a kor, amelyben élünk pedig fokozza; amikor egyszerre több csapás sújt le, a növekvő bizonytalanság megüli a lelket.

Nincs már miért félni az idei katasztrofális aszálytól, hiszen amit akart, mind elvitte a gazdáktól, előttünk lebeg viszont a kérdés, hogy mi is lesz velünk, ha jövőre ugyanez megismétlődik. A koronavírus-járvánnyal némi felelőtlenséggel úgy élünk együtt, mintha sosem rettegtünk volna tőle, de meg tudjuk-e védeni magunkat, ha újabb és veszélyesebb mutáns lép elő? Az ukrajnai háború indulása a télen félelmet keltett, azóta belefásultunk a gondolatba, hogy semmit sem tehetünk ellene kisemberként. De mi történhet velünk, ha az őrült hadakozók fölrobbantják a hatalmas atomerőművet? Megússzuk egy, azóta már nem ijesztő Csernobillal? Vagy pusztítóan csap le ránk az atomfelhő? Meddig kell még küzdeni a mások háborújától ránk szabadult inflációval? És megállíthatatlanra gyorsul-e majd a drágulás az elszegényedésig? Ha pedig nem lesz energia, összeroppan-e gazdaság? Mondjuk, a nyugati, ami magával ránthatja a mienket is. Munka nélkül maradhatunk, akkor meg összeomlik a család költségvetése. Miből iskoláztatjuk a gyerekeket?

Az elme pedig hajlamos a borúlátásra, inkább a legrosszabban hisz, mintsem a javulásban. A média meg fénykorát éli: amikor sok rossz zajlik körülöttünk, minden új mozzanatra lecsap. Szakértők sora nyilatkozik naponta a háború lehetséges fejleményeiről. A lehetségesekről, amelyek közül a „rosszat sejtő elme” a csúnyább, rosszabb, veszélyesebb lehetőséget választja ki, növelve a félelmet.

Az istenadta nép töredéke vagy éppen figyelmet érdemlő része pedig okkal-ok nélkül utcára vonul, a békésebbekben tovább táplálva a bizonytalanságot és a félelmet. Mi lesz velünk holnap? Nem a biztos rossztól félünk erősebben, hanem a bizonytalanságtól.

Aki ért az ilyesféle lelki gondok orvoslásához, azt mondja, könyvolvasással, filmnézéssel és ki tudja még hányféle szórakozással el kell terelni a figyelmet a félelemről, tehát leküzdhető.

Hacsak eleve nem olyan nyugodt lelkületű az ember, mint a tanyai rokon volt, aki – mégis azt hiszem – most sem mondana mást, minthogy: Nem kell kétségbe esni! És igaza van.