2022. november 29., kedd

A gyermekkor letűnt varázsa

A szakadó esőben egy rohanó árny halad el mellettem. Sárga esőkabátjának csuklyája alól egy pillanatra feltűnik a homlokára címkézett „Jövő gyermeke” felirat. Ő az, aki vállán tartja az utol nem ért holnapot. Folyton a nyomában van, hogy elérje. Dolgozik keményen, mégis az idő rabjaként él. Békéje nincs, nincsenek csendjei. Nem időzik el most sem eső cseppjein, máskor pedig nem néz a napba, amikor az búcsúzó színeivel éppen elköszön. Nem tud sírni, nem tud nevetni. Azért rohan, hogy egyszer majd megálljon. Egy pillanatra eszébe jut, mi lenne, ha mégis itt maradna a jelenben? Talán tudná, hogy legyen itt jelen? Az érzés aztán, mint a kámfor, elillan. A szürke ködből rózsaszín felhő tűnik fel előtte. A varázslatos, elveszettnek hitt múlt köszön vissza belőle. Foszlányok csupán.

Még emlékszik, milyen volt, amikor gyermekként őszinte mosollyal, ámulattal tekintett a világra. Az élet varázslatosan érdekesnek tűnt akkoriban. Emlékszik, annak idején pezsgő izgalommal számolta vissza a napokat karácsonyig. Fogalma sem volt hogyan jut el a Mikulás egyetlen éjszaka alatt minden gyerekhez, mégis biztos volt benne, nem hagyja cserben. A legkisebb dolgok is izgalommal töltötték el. Lenyűgözve nézte a lepkék szárnycsapását a tengerkék égbolt alatt, az élénk színű virágokat a kertben, a zúzmarát a fűszálon. Csodálattal nézte a folyók sebes rohanását, érezte az élet szívének minden dobbanását. A kertet tündérek népesítették be, az álmok valóra váltak, ő pedig elért a csillagokig. A szíve tele volt örömmel, a fantáziája nem ismert határokat. Tudta, hogy az élet varázslatos, minden nap új kalandot tartogat számára. A varázslat, amelyben egykor hitt azonban köddé vállt. A felnőttkor döngő léptekkel szakította át egy mágikus korszak ajtaját. Életébe hangzavar költözött, lelkébe tűz. Amellyel ma különböző, egyre csak távolodó fénycsóvákat űz. Mégis bízva küzd. Az élet gyorsan pergő homokja nagy áldozatot kíván. De miért? Talán hogy ne legyen minden olyan sivár? Hiszen ki lenne az, aki egy ilyen küzdelmet kivár, s csodák nélkül a lelkébe kíván? A varázslat, a szeretet, az élmények emésztésére szánt idő eltűnt az életéből, ezért nem tud mást tenni, mint vágyni. Éppen ezért kénytelen várni. S időtlen időkig a jövőt szolgálni. A jelenség azonban megtanítja félni, s megmutatja néki, hogyan kéne élni.

Az eső eltűnik, kisüt a nap. Már nem foglalkozik azzal, mit hoz a holnap. Megáll. Esőkabátját leveti, s a játszótéren játszó gyermekeket szemléli. A varázslatot újra átéli. Az ifjakat mégis irigységgel nézi. Közben azt mérlegeli, talán hitét veszíthette el a túlpörgött civilizációs rend forgatagában? A hintához sétál. Az ott eltöltött gyermekkori emlékek elevenednek fel szeme előtt. Egy feliratra lesz figyelmes a tartóoszlopon: „Csak a gyerekek tudják pontosan, mi folyik a világon. Jobban látnak, mint a felnőttek, jobban hisznek, őszinték, és mindig, de mindig megmondják, hol a helyünk” (Cecelia Ahern).

Talán ez a titok – mondja hangosan. A felnőttkori rohanás, a célok üldözése figyelmetlenné, már-már vakká tesznek bennünket. Hazug világunk hazug színészi maszkot ragaszt ránk. Az életbe, a varázslatba vetett hitünk eltűnik, világunk monotonná válik. Pedig Roald Dahl forgatókönyvírótól tudjuk jól, aki nem hisz a varázslatban, soha nem fogja megtalálni. Talán az a titok, hogy néha meg kell állni egy pillanatra, s elidőzni a természet, az élet apró részleteinek csodáiban, amelyeket a hétköznapi rohanás mellett képtelenek vagyunk észrevenni. A varázslat létezik. Ott van a szemünk előtt, csak hinnünk kell benne! Talán mernünk kéne újra gyermekként élni…