2022. december 9., péntek

„Borzalmasan szép a Duna, ha teljes haragjában van”

Herold Gyula Béla emléke II.

Herold Gyula Béla három természetimádó társával 1897. augusztus 17-én Apatinnál szállt csónakba, hogy lapáttal kezükben, végigevezve az Al-Dunán, megcsodálják annak legendás szépségeit. Pompás nyári útjukról a lelkes hírlapíró Apatintól Orsováig címmel 1898 novemberében és decemberében nyolc folytatásban számolt be olvasóinak a zombori Bácska lapjain. Írása később, 1900-ban megjelent a Bittermann Nándor és Fia könyv- és kőnyomdája által kiadott Ifjúságom című kötetében is.

A vándorok a vidék nyári gazdagságukban tündöklő szántóföldjei mellett, kaszálók, s szétszórtan fekvő tanyaházikók között jutottak el az apatini Duna-partra. Végre előttük volt a máskor oly „kérlelhetetlen ár”, mely azonban azon a nyári hajnalon csöndesen hömpölygött a távoli tengerek felé. A folyó jobb oldalán – maguk mögött hagyva a Dráva torkolatát – hamarosan feltűnt az erdődi vár, melynek egyik bástyáját kápolnává alakították. Újlaknál a hegyek csúcsain fehérre meszelt templom, ahol a dicső nándorfehérvári hős, Hunyadi János alussza örök álmát, szerencsét üzent az utazóknak, s az alkonyati verőfényben hamarosan megcsillantak Vukovár tornyai is. „Nagyszerű kilátás nyílik a jobb partot szegélyező hegyekre – írta úti beszámolójában a lelkes utazó –, melyek oldalán zöld legelők és szőlők díszelegnek, míg a bal parton egy pár lövésnyire elterülő kövér mezőn fehér csordák legelnek, czifraszűrös, furulyázó pásztor által terelgetve, akinek tarisznyája ott fehérlik kúp alakú nádkunyhója ágasán, a mellette szundikáló komondor felügyeletére bízva.” Emelte a föltárulkozó táj szépségét, hogy a lombsátrak közül pompás villák és kastélyok tornyai, díszes homlokzatai bukkantak elő.

Augusztus 20-án reggel a Kamanczon túli vidéken „a nap gyönyörűen kel fel a kékes köddel bevont hegyek mögül, szétszórva vérpiros sugarait a harmatos táj felett. Fejünk felett néhány elrepülő gém hallatja éles kiáltását, amint reggeli halászatra indulnak. A nagyszerűen néma csendben messziről hallatszik a hegyoldalban legelésző nyáj méla kolompja, melybe belevegyül a pásztor furulyájának bánatos hangja.” Zalánkemén után meredek sziklán komor vár lyuggatott romfala látható, mely még a mohácsi vész előtti időkben épült, s utóbb a török pusztította el. „Két világ határán képzeljük magunkat; egyik oldalon, ameddig a szem ellát, Bácska gazdag, termékeny szántói terülnek el tanyaházaikkal, melyek közül a távol lenge homályában emelkedik ki Titel, mellette a kanyargó Tiszával, melynek tovasikló csillámló vize messziről olyannak tűnik, akár az érczlemez. A másik oldalon terülnek el az elhagyott völgyi legelők, s az égnek mélységes kékjében fürdő bérczek.” A folyam rengeteg és nyugodt, a szigetek, félszigetek, partok mind abból a csillogó homokból vannak, melyet az ősfolyó hegyi patakjai révén szétmorzsolt sziklákból kapott.

Zimonynál elbűvöli az utasokat a millenniumi Hunyadi-emlék, amint a pavilonszerű, magas építmény ormán lebegő ősi turulmadár kiterjesztett fekete szárnyaival, karmai közé szorított pallossal átnéz a múlt dicső csatáinak színhelyére, Nándorfehérvár ormaira. „Oly jól el lehetne itt ábrándozni a múlt dicsőségéről, hisz a képzelet elhárítja a századok rétegeit, és benépesíti, újra felépíti a várromokat, közöket varázsol a mohos falakra. Szinte hallod a kürt harsogását, a mén nyerítését, a kard csörrenését; szinte látom vár kapujából a diadalt előtörni, érzed a lelkesedést, mely kebleiket hevíté, érzed idegeikben az erőt, a bátorságot, mely nem e kor sajátja” – írta útirajzában nem titkolt lelkesedéssel Herold Béla Gyula. Szendrő hatalmas, komor bástyákkal ellátott vára a kanyarulat miatt úgy tűnik, mintha a Dunába építették volna. „Örömittassá lesz kifáradt testem és lelkem, s a meredek hegycsúcsok, melyek felett misztikus fény ömlik szét, a magasba emelik képzeletemet.”

A Duna rengeteg víztömege váratlanul két sziklahegy közé szorul, a habzó hullámok úgy játszanak a csónakkal, mint a szalmaszállal. Habra hab tolul, a tarajos hullámok búgva tolonganak a part felé, s az árjával nem bíró folyam szinte zúgva hömpölyög sziklás, szűk medrében, s a vándor kénytelen megállapítani: „Borzalmasan szép látvány a Duna, ha teljes haragjában van.” Órákon át tartott a sodródás, mire a négy fiatal a szerb oldalon, teljesen kimerülten felkapaszkodott a zátonyszerű partra. Időközben oda érkeznek azok az emberek is, akik a partról tanúi voltak vergődésüknek. „Rút, bozontos fejűk, apró szürke bozontos szemeik, piszkos ruházatuk s az övből előkandikáló konyhakéseik semmiképpen sem tudnak bizalmat kelteni bennem” – jegyezte föl útirajzában az Al-Duna vándora. Osztrova falu közelében járnak, mire beesteledik, a homályban feltűnnek Moldova halvány lámpafényei is.

Hajnalban csónakba szállva folytatják útjukat az Al-Duna mindenre elszánt vándorai, s rövid sodródás után megpillantják a Duna közepén égre meredő, 50–60 méter magas, Babagáj sziklát, „mely hasogatott oldalaival veszedelmes kapu bejáratát képezi ama rémisztő titán folyosónak, melyet Kazánnak neveznek. A sziklatömeg a folyamot két részre osztja; az egyik ág a szerb parthoz közeli sziklapadról rohan alá, a másik ága a kőgerincz közé ékelve 100 méter széles csatornát képez […]. A Babagájhoz közel számos szirtfok rejlik a vízben, miken fel lehet akadni, s ha az örvénylő víz oda ragadja a csolnakot, alig szabadul meg. A kőszirten alul összefolyó két ág számos ösvényt képez, melynek habos fodrai borzalommal töltik el az e látványhoz nem szokott embert. Jobbról a szerb oldalon meredek sziklaparton nagy, füstös vártorony emelkedik három kisebb, düledező torony társaságában. E vadregényes sziklafészeknek nevezetes szerep jutott a történelemben, mert ez az a híres galambóczi vár, melynek barna tornyán, majd a Szűz Máriás, majd a félholdas zászló lobogott. […] Valóban egy véres történet az Al-Duna, két nemzet története, kiket a bolondos sors arra választott ki, hogy egymást pusztítsák, a kiknek itt volt minden harcz kezdetén az első találkozójuk. Egy hosszú katakomba ez, mely száz meg százezer hős csontjait őrzi. A bal parton a sziklába vájva, sima szekérút vezet, korláttal elkerítve a veszélyesebb helyeken. A nagy Széchenyi nevét viseli e sziklaút, ki először pendíté meg a világhírű műút kiépítését.” Ezt követően a Duna megszűnik félelmetes lenni, méltóságteljesen hömpölyög a medrében kelet irányába.