2022. szeptember 28., szerda

Nyári emlékek, medencés élmények

Aki ismer, az tudja, hogy mennyire szeretem a rendet, és mennyire kikapcsol a (nagy)takarítás. Igaz a mondás a takarítás esetében is: minden kezdet nehéz. Nem könnyű nekikezdeni a rendrakásnak és a takarításnak, de ahogy haladunk a munkával, egyúttal motivál bennünket a látványos végeredmény. A lomtalanítás viszont nincs ínyemre. Egyrészt a fáradtságos pakolás miatt, másrészt azért, mert nagyon könnyen elkalandozok. Lomtalanítás közben néha tényleg valódi kincsekre bukkan az ember.

Mindig is olyan típus voltam, aki szeret a régi emlékekkel elidőzni, sokszor még azokkal is, amiket akkor, mondjuk gyerekfejjel nem éltem meg akkora örömnek, boldogságnak. Elég egy illat, egy ismerős szituáció, egy fotó, és rögtön beugrik egy régi emlék, magával ragad a nosztalgikus hangulat. Tényleg igaz, hogy az idő minden emléket képes megszépíteni.

Pont ez a fajta érzelgősség okozta a legutóbbi lomtalanítás vesztét is. Az „ez továbbra is kelleni fog”, az „ez még jó lehet valamire” és a „na, erre többet biztosan nincs szükségünk” dolgok elkülönítése közben egy fényképalbum került a kezembe. Az albumban a gyermekkori fotóim egy részét találtam meg. A képek ugyan nem voltak időrendi sorrendben felsorakoztatva, de ez egyáltalán nem törte meg a pillanat varázsát. Egy vidám, forró nyárként vésődött az emlékezetembe a képek által felidézett időszak. Gondtalan órák, egész napos játék a végtelennek tűnő nyári szünetben. Ezt a bizonyos nyarat az emelte ki a többi emlékem közül, hogy ekkor kaptam meg a szüleimtől életem első medencéjét. Nem felfújható medence volt az, emlékszem, édesapám csak szétterítette az udvarban, gondosan megigazította, és ahogy lassan megtelt vízzel, úgy nyerte el a formáját. Nem volt magas az oldala, talán 50–60 centiméter, mindenféle állat képe díszítette a medence külső részét. Annak ellenére, hogy nem volt mély (és nem is engedtük tele vízzel), az a 20–30 centi magasság nekem saját tengert nyújtott. Sokszor nálunk fürdött az utca összes gyereke, búvárkodtunk a mindössze pár centis vízben.

(Illusztráció – Pixabay.com)

Mielőtt megvették volna nekem a szüleim ezt a kisebb gyerekmedencét, előtte sokáig teknőben fürödtem nyaranta. Volt egy piros és egy sötétkék műanyag teknőnk, melyeknek évközben ugyan megvolt a saját funkciójuk, de nyaranta én hűsöltem bennük, igazi Riviérát varázsolva magamnak. A nyári szünet első napján került ki a teknő a garázs elé, délelőtt és kora délután is oda sütött a nap, aminek köszönhetően szépen felmelegedett a víz. A szüleimmel való közös strandlátogatások száma ugyan egyik nyáron sem volt nagy, mindketten sokat dolgoztak, ennek ellenére én gyermekként sohasem éreztem azt, hogy emiatt szegényebb, élmények nélküli nyári szünetem lett volna.

Kislány koromban nem tudtam úszni. Nem féltem ugyan a víztől, mint az édesanyám és a nővérem, de nem tudtam úszni. Általános iskola ötödik osztályának a végén az osztálytársaim java része az utolsó tanítási nap után elment a helyi szabadtéri medencére csobbanni egyet. Emlékszem, mennyire szomorú voltam, hogy nem tarthatok velük, mennyire szégyelltem magam, hogy nem tudok úszni. Hazaértem, és megkértem édesanyámat, hogy írassanak be úszóiskolába. Életem egyik legjobb döntése volt, egészen a szeptemberi iskolakezdésig minden edzésen rendszeresen részt vettem. Azon a nyáron csak úszni jártam a szabadtéri medencére, aztán az idő múlásával megváltoztak az okok is: hűsölés az osztálytársakkal, délutáni kikapcsolódás a barátnőimmel, közös program az unokahúgaimmal, randi a szimpátiámmal/fiúmmal, éjszakai fürdőzés… Napjainkban pedig már a kétéves kislányommal járunk.

Javában tombol az idei nyár, az évszakok közül sokan a meleg hónapokat várják a legjobban. A szabadságok és a nyári szünet időszaka ez, ilyenkor többet van együtt a család, és ezáltal több a közös program is. A közös nyári élményekhez és szép pillanatokhoz mindenképpen hozzájárul egy jó kis medencés fürdőzés is akár itthon, akár valahol külföldön. Ha viszont lakóhelyünkön nincs medence vagy más fürdőzési lehetőség, és utazni sem szeretnénk, vagy esetleg csak ritkán, jó befektetésnek bizonyulhat egy saját medence az udvarban, amelyben a család minden tagja felfrissülhet. Egy nagyobb medence megvásárlása valószínűleg megérződik a családi kasszán, de hosszú távon megéri. Csobbanni mindig jó, még akkor is, ha az időjárás nem engedi, hogy a szabad ég alatt lubickoljunk. A beltéri medencék között is mindenki megtalálhatja a számára megfelelőt: lehet ez akár egy termálvizes gyógymedence, egy úszómedence, vagy egy olyan élménymedence, amiben nyakzuhany, vízi gomba, sodrófolyosó vagy ülő pezsgőpad található.

A gyerekkori fotóimat nézegetve, rájövök, hogy a régi, állatos medencém bizony már nincs meg. Az unokahúgaim örökölték meg tőlem, aztán a sok év alatt használhatatlanná is vált. A nosztalgiázásomat a párom szakította meg, aki a mai napig nem érti, miért haladok olyan lassan a lomtalanítással minden egyes alkalommal. Magam mellé ültettem, és megmutattam neki, mi kötött le ennyire. Kislánykorom meséjét osztottam meg vele, elmeséltem, mennyi szép emléket adott nekem az a medence.

Még aznap eldöntöttük, hogy hamarosan mi is veszünk egy medencét, ahol az egész család hűsítheti majd magát. Én pedig szinte már magam előtt látom, ahogy a gyermekemmel együtt önfeledten pancsolunk a nyári hőségben.