2022. szeptember 29., csütörtök
ZENGETŐ

Egy pohár sör

Egyre csak a pár nap múlva esedékes zenei foglalkozáson jár az eszem. Megérdeklődtem, és kiderült, hogy nemcsak iskoláskor előtti, hanem óvodáskor előtti csöppségek is lesznek a csoportban. Úgy kell felépítenem a röpke fél órát, hogy ne tűnjék egy pillanatra se hagyományos értelemben vett zeneórának, zenetanításnak. Szabados György szavaival élve, legyen ez a foglalkozás a „zenébe történő élő, játékos beavatás”. Egyre csak kutatok az elmémben a régi mondókák és gyerekdalok után. Ehhez kell összeszednem minden tudásomat. És nem csak azt. Úgy tervezem, hogy ez a mostani foglalkozás a múltbeliekhez képest kicsit más lesz. A közös játék és éneklés mellett mást is szeretnék kipróbálni. Arra gondoltam, hogy hangszerbemutatóval fogom kibővíteni a mostani foglalkozást. Nem azzal a hagyományossal, ahol bemutatok egy hangszert, játszom rajta, és már veszem is kézbe a soron következőt, hogy azt is bemutassam. Olyan bemutatóval szeretnék előrukkolni, ahol a gyerekek kipróbálhatják az általam kiválasztott hangszereket. Hangszersimogató. Nem tudom már, hol hallottam ezt a fogalmat, de megtetszett, és úgy gondoltam, itt is tudnám használni. Tehát igyekszem minden olyan hangszert a gyerekek kezébe adni, amiről úgy gondolom, hogy könnyedén meg tudják szólaltatni.

Persze minden a népdalok és mondókák körül forog majd. Kodály már 1941-ben arról beszélt, hogy milyen fontos feladat óvodáskorban a magyarságtudat magjának elhintése a gyermekek között. Óvodáskorban a magyarság tudat alatti elemeinek beültetése, lassú kifejlesztése a feladatunk.” Itt nemcsak a zenei anyanyelvre gondolt, hanem a nyelvre, amit anyanyelvnek hívunk. Úgy látom, manapság nemigen törődünk ezekkel az intő gondolatokkal. Egyre csak valamiféle világ felé való nyitásról és világpolgárságról álmodozunk. Sokaknak fontosabb ma, ha a gyerek már ovis korában idegen nyelveket tanul, gondolván, majd felnőtt korában jobban feltalálja magát. Mindeközben nem vesszük észre, hogy pont azoktól a dolgoktól fosztjuk meg őket, amelyek megtartanák majd a felnőttkori életükben. Kíméletlenül elvágjuk a gyökeret, ami ide köti őket. Gyökértelenül pedig egy növény sem éli túl. Nem gondolom, hogy célravezető a gyermeket már kicsi korában felnőttként kezelni. Ezzel pontosan ellenkező eredményt érünk el. Minél hosszabb a gyermekkor, annál boldogabb és harmonikusabb lesz a felnőttkor. Ebben a korban legnagyobb az igény – és nem mellesleg most a legfogékonyabbak a gyerekek – a zenére, nyelvre és játékra. Minden lelki táplálékot meg kell nekik adni. Ezek azok az évek, amikor sorsuk irányt vesz, és egy életre eldől. Amit most elmulasztunk, később pótolhatatlan. Nem elégszer ismételjük, hogy mennyire fontos a családon belüli nevelés. De ennél még fontosabb az óvodában szerzett tapasztalat, útbaigazítás. Csak itt tudják első fokon megismerni a közösséget, másodfokon pedig itt találják meg a helyüket egy közösségen belül, mi több, megtanulnak abba beilleszkedni. Még egy nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmünket Kodály a magyar népdal kapcsán: „…egymással szemben álló társadalmi rétegek kölcsönös megértését szolgálja, különösen a városi lakosságban a parasztról élő hamis képet segíti megváltoztatni.” Micsoda rétegei vannak a magyar néphagyománynak, mondhatnánk. Sokfelől és sokféleképpen próbálják mélyíteni a szakadékot ember és ember között. Ha valamikor, hát most még inkább érezzük ezt a saját bőrünkön. Jobban, mint bármikor. Mi lenne fontosabb hát egy kisközösségben, ha nem az egymás megértésére való törekvés. Igenis fontos, hogy falu és város megértésben élje életét, együtt. Kiegészítve egymást.

Érdekes szöveg akadt a kezembe a minap. Falu és város versengéséről kapunk meglepő képet. Történetesen arra ad magyarázatot, hogy miért is lett annyira népszerű a sör fogyasztása a háború után, holott a két háború között kifejezetten polgári italnak számított. Katona Csaba történész szerint „a fővárosba költöző vidéki fiatal azért is ivott vasárnap látványosan sört, mert ezzel demonstrálta, hogy már az urbánus kultúrkör tagja, hiszen elszakadt a falusi, borozgatós hagyománytól”. Lám, ez sem új keletű. Már abban az időben is sokan igyekeztek megtagadni gyökereiket, abban a reményben, hogy majd az új környezet befogadja őket. Hogy milyen sikerrel jártak és járnak ezek az emberek, nem tudom. Ennek az írásnak nem célja, hogy ezt feltárja. Csupán szerény tapasztalatomra tudok hagyatkozni, amikor erről beszélek. Így azt kell mondanom, a valódi és tiszta érték a falusi parasztember révén maradt fenn. Neki köszönhetjük, hogy néphagyományunk még ma is tetten érhető, és nem veszett el. Nem veszett el, mert nem hagyhatjuk elveszni, még akkor sem, ha néha szélmalomharcnak tűnik minden munkánk.

Bízom benne, hogy a kedves olvasó nem veszi rossz néven, ha végezetül meg egyszer Kodály Zoltánt hívom segítségül. Örök érvényű meglátásait nem lehet elégszer ismételni.

„Az óvodával, annak zenéjével foglalkozni nem mellékes kis pedagógiai kérdés, hanem országépítés.”

Önmagáért beszél minden szó. Vagy inkább: értünk!