Hányadán is állunk a lábnyomunkkal? Nem a negyvenkettesre vagy a negyvenhatosra gondolok, hanem a jelképes ökológiaira. Most ott tartunk, hogy az afrikai földrészen ácsorgó emberek még a saját földrészüket tapossák, ám a fejlettek (vagy pazarlók?) talpa már igencsak átlóg a határon: vagy Afrikába, vagy a saját jövőjüket gázolják már. S ha gyorsan végigfutunk a világon – mert úton vagyunk –, az utódok csak letarolt vidéket találnak.
Az ökológiai lábnyom fikció, valamiképp mégis létező, mint a mesefigurák: lerajzolható, kiszámítható, mindinkább riasztó. A lényege az, hogy megmutatja, egy-egy évben mennyire használjuk el a Föld javait. Kicsit pontosabban: az embernek, kisebb-nagyobb közösségnek vagy az egész emberiségnek mennyi földre és vízre van szüksége önmaga fönntartásához. Benne van ebben energia, élelem, szántók, erdők, legelők, minden, amihez közünk van. Nem csupán az a százvalahány liter víz, amit naponta fölhasználunk, hanem az a néhány ezer liter is, amelyet a növények és állatok által a végén közvetve az ember fogyaszt el. Vagy hasznosít ruhaként, épít be a házába, autózik el biodízelként…
Nem is fontos minden részletre kitérnünk, lényeges, hogy tisztázzuk: aki többet fogyaszt, nő a lábnyoma. Ha pazarol, még nagyobb területet tapos le. Mondhatnánk rá, hogy nagy lábon él. A lábnyom nagysága legfőképp az életszínvonallal arányos: a luxemburgiaké 16 hektárnyi, a katariaké 11 hektár, az USA lakosaié meghaladja a 8-at, míg a magyaroké a 3 hektárhoz közelít. A világ átlagosan a múlt hónapban merítette ki, költötte el az évi járandóságát, azóta hitelből él, vagy inkább lop, rabol, mivel a kölcsönt bizonyosan jövőre és évek múlva sem tudja törleszteni, esetleg csődöt jelent. Hacsak nem jön nagy fordulat.
Jöhet fordulat? Á, dehogy. Miért vándorolnak a mi embereink (is) Nyugatra? Hogy többet keressenek, gazdagabbak legyenek, jobban éljenek, többet elkölthessenek. Az afrikai és ázsiai bevándorlók sem elégednek meg a kelet-európai életszínvonallal, mennek tovább. A gazdagok és a gazdagodni vágyó őshonosok sem törődnek holmi lábnyomokkal: könnyebb, kényelmesebb, lezserebb életre vágynak. Aligha fog a tehetős polgár nyomorogni a tömegközlekedési eszközökön, ha csillogó kocsija várja a garázsban. Azt sem fogja kivárni, hogy megérjen a gyümölcs, ha hetekkel korábban megvásárolhatja a távoli országból behozottat. Nem javíttatja meg gépeit, amikor kevés többletköltséggel újat vásárolhat. Erre buzdítják a kereskedők is. Mit tegyen a pénzével? Új holmit vásárol, ha megunja a régit.
A gyerekeket már az óvodában megtanítják, miként bánjanak a szeméttel, legyenek kíméletesek a természettel, de aligha veszik rá őket arra, hogy ne vásárolják meg a huszadik fölösleges játékszert is. A mobiltelefonok folyamatosan korszerűsödnek, jó a régi, de okosabb az új. A boltban a tetszetős csomagolásra csapunk le, még ha silányabb is benne az áru, mint az egyszerűben. Vásárolj, költs, fogyassz, utazz, mert különben leáll a gazdaság! Hatalmas gépezetként működik a világ, amelyet ugyan föl lehet forgatni egy kis háborúval, de lehetetlen átállítani lassúbb tempóra egyének öntudatára építve. Csak a kényszer lehet hatékony: a járvány kisebbre vette a lábnyomot, a jó törvények is megtehetik. Az európai ember bizonyosan iskolázottabb, a statisztika szerint műveltebb, mint az elmaradott afrikai országokban élők. De mi van az öntudatával? Miért sokszorosan nagyobb az ökológiai lábnyoma, mint a másik kontinensen élőké? Mert ők szegényesen élnek. Ha nem nyomorban. A gazdagság mohóvá teszi az embert, a tömeg pedig magával sodorja a kilépni szándékozókat is. A gépezet meg gyorsul. Ha mégis átállítható, szerencsénk van; ha már önállósult, úgyis leáll magától. Látjuk, halljuk, szenvedjük, hogy máris rángat, fuldoklik a motor.
