2024. április 25., csütörtök

Fényképekbe vesző idő

Vagyunk néhányan, akik emlékezhetünk a mára történelemmé lett fekete-fehér televíziók és vezetékes telefonok korára, na meg a tégla méretű méregdrága mobilok berobbanására. Az ifjabbak, de különösen a gyerekek, a mesék ellenére sem tudják elképzelni, hogy milyen lehetett az élet a modern műszaki kütyük nélkül. Mint ahogy azt már az idősebbek is csak regényekből vagy filmekből sejthetik, hogy hogyan éltek az emberek mondjuk ezer évvel ezelőtt. Egyben biztosak lehetünk: márpedig, hogy minden zajlott a maga „normális” medrében. Így a nyomdászat, aztán a fényképészet feltalálása és fénykora előtt is. Mint ahogy akkor is, amikor még csak halvány vízió sem volt a mára hétköznapi életünk szerves részét képező digitális eszközök garmadája. Ugyan a 19. századi és az azt megelőző képalkotó kísérletezések, és az első tartósan rögzített dagerrotípia megjelenése után több évtizedes út vezetett a színeket is tartalmazó fotókig, majd a hangos filmekig, aztán a ma használatos technikákig, de ha az emberiség múltját vesszük alapul, csupán egy szempillantásnyi időről beszélünk. Az ebben a percben is karnyújtásnyira levő telefonunk nem csak kommunikációs eszközzé vált, hanem életünk krónikásává is. Ha szeretnénk egy érdekes életeseményt, vagy csak a színpompás naplementét megörökíteni, szinte már automatikusan elővesszük a mind precízebb kamerával felszerelt készüléket, és csupán néhány gomb lenyomásával egy időtállónak tűnő térbe, a galériába dobjuk a pillanatot. A zárkózottabbak megőrzik maguknak ezeket a kattintásokat, mások tovább lépnek és sokszor kéretlen közösségi „élményt” kreálva osztják meg azt az interneten.

Sokunknak több ezernyi digitálisan tárolt fotója gyülemlett fel az évek alatt. Mosolygós pillanatok, emlékezetes családi együttlétek, kirándulás, tovasuhanó tájak, a tengervízen csillanó napfény, koncertfények és közönség mellett tomboló barátok, esküvői koccintás, dundi kis ujjacskák, első lépések, óvodás ünnepség, iskolai fellépés, diplomaosztó, házi kedvencünk mosolygó szemei. Pedig a fotózás karrierje egykor göröngyös úton indult, valaha ördöngösségnek tartották. Évtizedeket kellett várni, hogy az „úrimuriból” sokak által is elérhető élmény legyen. Aztán csupán egy-egy kép készült az emberekről, majd megint évtizedekre rá már az albumban sem fértek el egy emberöltő egyre színesedő fotói. Mára már a technikai változáson túl csak halmozzuk a rögzített pillanatokat, és alig hívatjuk elő némelyiket. Szinte csak az óvodákban és az iskolában készült portrékat, vagy az osztályképeket, az esküvői fotókat tudjuk kézbe véve megtapintani. Illetve az ismét divatossá váló családi kreatív stúdiófotózások termékeit.

A régi családi képeknek csak akkor van igazán értéke, ha tudjuk ki, kik szerepelnek rajta. Feltöltő erejű családi élmény leülni nagyszülőkkel az ebédlőasztalhoz, elővenni a régi albumokat, vagy a rengeteg régi képet tartalmazó cipősdobozt. Felfedezni a saját vonásainkat őseink gyermekkori képein, jókat nevetni, meghatott könnyeket hullajtani. Aztán ráírni a lapok hátuljára az utókor számára is értékelhetően, hogy ki szerepel rajta, illetve, hogy mikor készülhetett. Szerencsésebbek be is tudják szkennelni ezeket az egyre inkább sárguló, és kopó fotókat. Reménykedhetünk benne, hogy talán digitális formában tartósabbnak bizonyulhatnak. Illetve van még egy előnye a digitalizált régi képeknek, hogy valamennyi családtag számára hozzáférhetővé válnak, nem kell szükségtelen vitákba keveredni, hogy kinél maradjon az eredeti.

Hogy a régi fotóknak mekkora közösségépítő ereje is lehet, azt nagyon jól tudják a Pacsér régi képekben elnevezésű facebookos csoport tagjai, akik hétről hétre töltenek fel a faluhoz, a település múltjához köthető több évtizedes fotókat. Némelyek csak bizonyos családok, messzire szakadt barátok, osztálytársak számára felbecsülhetetlenek, más képek helytörténeti értékkel is bírnak. Vannak olyan fotók, amelyek napokig lázban tartják a csoport tagságát, hogy vajon hányban készülhetettek, kik szerepelhetnek rajtuk. A hozzászólók a találgatások mellett lejegyeznek egy-két érdekes történetet is a fotón szereplő egyénekről. Hetekkel ezelőtt rájöttek az oldal kezelői, hogy a régebben feltöltött képek mellől a hozzászólások eltűnnek, és a képen szereplők neve csak akkor marad fenn az utókorra, ha azokat rászerkesztik a fotóra. Szerencsére van, aki ezt a feladatot a szívügyének érzi, hogy az egykor szebb napokat látott falucska emlékképei fennmaradjanak, és megmaradjanak. Most már csak abban reménykedhetnek a pacsériak, hogy évtizedek múltán is lesz, aki legalább akkora szenvedéllyel elemzi majd a fotókon szereplők kilétét, mint napjainkban.