2022. október 3., hétfő

Összetartozik az, ami ezer esztendeig összetartozott

Ünnepre készülődik a Nemzet! Árpád-házi István királyunknak a magyar nemzet, több mint 1000 évvel ezelőtti, első államalapítójának emléke előtt hajtunk fejet mélységes tisztelettel! Azonban nem titkolt meghatódottsággal igyekszem hangsúlyozni, hogy ezúttal immáron az együvé kovácsolódott, az együtt lélegző magyar nemzet készül a nagy ünnepre, amely, egyúttal, napjaink felbolydult világában a nemzetállamok létének, létjogosultságának jelentőségét, annak szükségességét, minden tekintetben igazolja!

Gépelem ezeket a sorokat és közben csendesen mellém telepednek a mögöttem maradt évek, évtizedek emlékei. Körülvesznek és a képzelet ösvényein már kísérnek is vissza, abba a másik világba, amellyel a sors „ajándékozott” meg bennünket, délvidéki magyarokat (a Kárpát-medencében élő határon túli honfitársainkkal együtt) és amelynek mindennapjait Trianon „áldásos” felügyelete határozta meg!

Be kell azonban vallanom, hogy minden megaláztatás ellenére a legjobban az fájt, hogy akkori anyaországunk egyszerűen nem vett tudomást rólunk, a határon túlra kényszerített magyarokról. Igen! Magunkra maradtunk. Minden támasz nélkül. S ezt nemcsak mi éreztük, hanem érezték azok az igaz magyarok is, akik az anyaország részéről tanúsított érthetetlen viszonyulás ellen szót emeltek, tiltakoztak. Emlékszem, hogy a Kádár-korszak vége felé, Csoóri Sándor, az akkori magyar irodalom meghatározó egyénisége, nem titkolt keserűséggel fakadt ki, és hangsúlyozta: „Néhányan, Illyés Gyulával az élen, 25 éven át rimánkodtunk és követelőztünk, hogy a Magyar Népköztársaság kormánya vállalja magára a határon kívüli magyarok sorsát! A könyörgésért előbb csak dorgálást kaptunk, a későbbi hadakozásunkért pedig már büntetést, tiltást, megbélyegző jelzőket! Sovinisztának és nacionalistának kiáltottak ki bennünket a hivatalos állami képviselők!”

Azonban ez csak a kezdet volt. A döbbenetet, amelyet 2004-ben éreztünk, nehéz volt leírni, egyszerűen nehéz volt elhinni, megérteni. Ugyanis az akkori magyar kormány, politikai szempontoktól vezérelve, a saját nemzete ellen kampányolt. Az akkori kiemelkedő politikai személyek honfitársaikat tagadták meg! Megfosztották attól, hogy élhessenek a kettős állampolgárság jogával!

Úgy érzem, hogy nincs erőm, hogy elmondjam, mit éreztem azokban a letaglózó napokban, órákban. De Dudás Károly írónak volt ereje, bátorsága, hogy megszólaljon, hogy jajkiáltásával világgá kiáltsa a történteket. Őt idézem: „2004. december 5-én azt hittük, ránk szakad a mennybolt. Nem szakadt ránk, csak ólomszürke lett, beborult felettünk. A hőn óhajtott kétmillió szavazat helyett mindössze másfél millió bebocsátó szép üzenet... A többi néma csend és elutasítás?! Halálos ítélet tehát. Trianon él és élni fog… Most jutottunk csak igazán árvaságra, váltunk hontalanná, kerültünk kisebbségi sorsba!”

Azonban, ezúttal, a nagy, bensőséges ünnep előestéjén, nem a mögöttünk maradt évtizedek megpróbáltatásairól, megaláztatásairól igyekszem szólni, hanem arról az időszakról, az utóbbi 12 évről, amellyel megajándékozott bennünket, határon túli magyarokat igazi anyaországunk!

Ma már minden magyar, bárhol él is a világon, biztos lehet abban, hogy anyaországára minden körülmények között számíthat.

Ezeket a sorokat azzal igazolom, hogy tizenkét évvel ezelőtt 2010. május 26-án, a Magyar Országgyűlés, elsöprő 97 százalékos többséggel elfogadta a határon túli magyarok számára a kettős állampolgárság megszerzésére irányuló törvénymódosítási indítványt!

Az Országgyűlés döntése, nemcsak remélem, hanem mélységes meggyőződéssel hiszem és vallom, hogy örök érvényű törvénykényt ágyazódik be szívünkbe. S ezt Dudás Károly Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvében egyetlen mondattal alátámasztja. S az a mondat így hangzik: „Összetartozik az, ami ezer esztendeig is összetartozott!”

Igen! Ez az összetartozás, amelyet István királyunk öröksége hagyott ránk, és amely immáron hosszú évszázadokon keresztül megőrizte nemzetünket. Ha a történelem során a gyűlölet viharai meg is sebezték, térdre kényszerítették nemzetünket, most az, mint az a mitológiai Főnix madár, újjáéledve, az említett örökség erejével, nemzetünk megmaradásának, keresztény/keresztyén voltának megőrzésének éltetője, meg nem alkuvó elkötelezettsége lesz! S nemcsak lesz, hanem az is lett! A szó igaz értelmében!

Múltunknak egy olyan, remélhetőleg soha vissza nem térő időszakát említettem írásom elején, amelynek letaglózó döbbenetét lehet, de nem szabad elfelejteni! Ezúttal azzal a szándékkal említem, önmagunknak, és az utánunk jövő nemzedékeknek, hogy lássák, hogy lássuk mit jelent, ha egy állam, annak vezetői, egyszerűen hátat fordítanak, sőt, kitagadják saját nemzettársaikat?! S látják, látjuk azt is, hogy mit jelent, ha olyanok vezetik az országot, akik nem hogy kitagadnák, hanem őszinte ragaszkodással igyekeznek honfitársaik gondjait megoldani, emberi méltóságukat visszaadni!

Ezek a gondolatok foglalkoztatnak most, amikor nagy ünnepünk előestéjén, első államalapítónknak, István királyunknak emléke előtt tiszteletadásra készülünk. Igen! Készülünk mi is, akinek a Magyar Országgyűlés, 2010. május 26-án, visszaadta emberi méltóságát, nemzeti hovatartozásának megkérdőjelezhetetlenségét! Igen. Ünnepre készülünk, mint valamiféle távoli rokon, hanem mint a nemzet szerves része! És nem tagadom: 90 esztendősen valami csodálatos érzés ölel magához, hogy részese lehetek az említett bensőséges ünnepnek, mert az lett, biztos vagyok benne, hogy az lesz, hiszen sok évtized után az utóbbi jó néhány évben végre együtt, közösen ünnepelünk.