Fiatalokról írni könnyű! Gondoltam akkor, amikor még nem ástam bele magam mélyebben a témába. Elvégre én is fiatal vagyok, mi lenne ebben a nehéz? Talán maga az érzés, hogy tulajdonképpen mit is jelent fiatalnak lenni. Egyszerre érzed úgy, hogy tiéd az egész világ és nyomaszt a felnőtté válással járó kötelezettségek sora. Vajon jó egyetemet választottam? Sikeres leszek a munkámban? Megtalálom azt az embert, akivel egy életet le tudnék élni? Anyagi biztonságot tudok majd nyújtani magamnak és a családomnak? Lesz majd szép házam és új autóm? Közben pontosan tudod, hogy pillanatnyilag a ranglétra legalján helyezkedsz el, ahonnan csak kitartással és elszántsággal vezethet felfelé az út.
Miközben a fenti gondolatok kavarogtak a fejemben, az elmúlt öt évem kezdtem elemezni. Kikerültem a középiskolából és céltalanul bolyongva kerestem az utat a megfelelő egyetemi szakirány kiválasztásában. Meghallgattam a barátaim, a környezetem és sok-sok ember véleményét, végül a családé volt döntő szerepű. Több mindenkitől is hallottam már az elmúlt évek során, hogy 19 évesen nem feltétlenül tudja eldönteni az ember, mit is vár az élettől. Persze vannak kivételek, akik már 5 éves korukban eldöntötték, hogy orvosok lesznek, és én őszintén tisztelem őket ezért. Húszévesen haragszol az egész világra, úgy érzed, tudnál dolgozni és pénzt keresni, hiszen hol van még a főiskola vége. Később, amikor a főnököd telefonhívására kelsz és fekszel, átfut az agyadon, hogy bárcsak a tanulás lenne a legfőbb gondod. Hiszen egy újabb életszakasz újabb kihívásokkal jár. Óriási nyomás nehezedik a fiatalokra, a társadalom kőkemény elvárásaival. Itt lépnek a képbe a nagylelkű rokonok a még nagylelkűbb megjegyzéseikkel. Bezzeg az én időmben ilyenkor már megállapodtunk, családot alapítottunk, és sorolhatnám... Biztosan mindenki életében vannak ilyen kedves és bölcs, idős emberek. Azonban bárhogy is számolom, a legtöbb esetben kivitelezhetetlen 25 éves korra megfelelő diplomával, 3–5 év munkatapasztalattal, karrierrel, szép házzal és egy még szebb autóval rendelkezni, annak az embernek az oldalán, akinek minimum három éven belül legalább két gyereket szeretnél szülni, hogy fiatal szülők legyetek, hiszen a csapból is az folyik, hogy a babázáshoz türelem kell. Arról pedig még nem is esett szó, hogy élj, láss világot, utazz, ismerkedj, köss életre szóló barátságokat, menj el szórakozni, lépd át a határaidat, feküdj le akkor, amikor a többség már ébred, törjék össze a szíved és állj újra talpra. Kérdezem én, mikor van minderre idő, ha a társadalom elvárásai szerint már elkéstél?! Azt hiszed, mindent tudsz és már annyi mindent megéltél, aztán történik valami és egyik napról a másikra fenekestül felfordul az életed. Gyerekként azt mondtad, sosem mennél szembe az elveiddel, most viszont azon kapod magad, hogy ha jól fizető állást szeretnél, mérlegelni kezdesz, aztán mikor már a harmadik helyről is hiába várod a visszajelzést, egyszerűen csak megváltoznak az elveid. Kiskamaszként menekültél otthonról és a szülőktől, az aggodalmuk érthetetlen volt számodra. Most már tudod, mi az a honvágy, mennyire tud hiányozni egy vasárnapi húsleves íze és illata, vagy a szoba, ahol felcseperedtél. Tudod milyen érzés aggódni, hiszen látod a szüleidet megöregedni, és rájössz, bárcsak tudtad volna időben értékelni az együtt töltött időt. A szíved hevesebben ver, és a gyomrod összeszorul, ha arra gondolsz, néhány évvel ezelőtt még teljesen más dolgok foglalkoztattak. Vágytál rá, hogy felnőtt légy, a megtapasztaltak után azonban most vágysz újra gyerekszemmel látni a világot. A hozzád hasonlóan a tökéletes életkép illúzióját kergető barátaidat tekintve, azt látod, hogy van, aki a munkájának él, van, akit hosszú évek után most dobott a párja, mondván, hogy már nem tud többet várni az elköteleződésre, van, aki autóra gyűjt, van, aki házat szeretne venni, és van olyan is, aki csak egy társra vágyik, akivel megoszthatná az érzéseit. Kivétel nélkül mindenki úgy érzi, lemarad valamiről, holott valószínűsíthetően minden éppen akkor történik, amikor történnie kell. Nem sürgethetünk semmit, előbb vagy utóbb az élet megmutatja valódi arcát. Ne a társadalmi elvárások alapján ítéld meg a saját életed, hanem a saját értékrended alapján tekints rá. Amire pedig várni kell, hát várd ki! Senki sem állítja, hogy az első szerelem lesz az utolsó, ahogy azt sem, hogy nem válthatsz munkát, ha úgy érzed, azt kell tenned. Ne azért költözz össze valakivel, mert a többiek ezt teszik, vagy mert úgy érzed, kifutottál az időből. Nem tudsz kifutni belőle, hiszen a saját órádon kell nézned az időt, nem pedig másén.
És vajon öt év múlva, amikor már sokkal több tapasztalattal és rálátással rendelkezem majd, vajon hogyan fogom látni a köröttem lévő világot? Azt hiszem, hogy ebben a felgyorsult világban a fiatalok helyzete nem feltétlenül fog könnyebb lenni. Az viszont biztos, hogy a húszas és a harmincas éveinket egy szempillantás választja el egymástól, ami ok arra, hogy ne csak a fiatalság nehézségeivel foglalkozzunk, hanem éljük is meg fiatalságunkat. Annál is inkább, mert egyszer mi leszünk azok az idős emberek, akik majd azt mondják egy jövendő ifjú nemzedék képviselőinek, hogy bezzeg az én időmben, és bárcsak újra fiatal lehetnék…
