2022. október 1., szombat

Hol vagytok, fényképek?

Mindig gondban vagyok a fényképek előhívatásával, folyton le vagyok maradva velük. Amióta korlátok nélkül nyomkodjuk a digitális fényképezőgépeket, valamint mobiltelefonnal készítjük a képek java részét, azóta alig hívattam elő belőlük valamennyit. Gondolom, ezzel nem csak én vagyok így, ez egy általános jelenség. Legtöbbször a telefonról át sem kerülnek a képek egy számítógépre, ahol jobban meg lehetne őket nézni, leginkább csak végigpörgetjük a telefon képernyőjén az elmúlt időszak megörökített pillanatait és ennyi. Már az is ritkaság, hogy elővesszük a digitális fényképezőgépet és azzal lövünk néhány felvételt. Valójában már az is körülményesnek tűnik, hiszen arra külön oda kell figyelni, hogy magunkkal vigyük a masinát, a mobil meg mindig kéznél van. Persze azért a fényképezőgéppel és a telefonnal készített képek között még mindig van különbség, de nagy úr a kényelem. Én is lusta vagyok magammal cipelni a gépet, pláne, hogy tudom, a végén aztán ki tudja, lesz-e belőlük kézzel fogható, papírforma kép.

Időnként azért csak előkerül a fényképezőgép, de az jórészt már csak születésnapokon, nagyobb családi eseményeken történik meg. A papírformára váltás viszont nagyon akadozik. A kisebbik lányom hétéves, és a fényképek előhívatásával kétéves koránál tartok, vagyis az elmúlt öt évben szinte alig készíttettem rendes fényképet. Vannak alkalmak, amikor lelkesen elkezdem kiválogatni a több ezer, számítógépre feltöltött fotó közül azokat, amelyeket érdemesnek tartok az előhívatásra, de valahogy nehezen jutok el addig, hogy végre albumba tegyem őket. Pedig annak van igazi varázsa, amikor felütünk egy albumot és átnézzük a legszebb emlékeinket. A lányaim előszeretettel lapozzák őket, és örülnek, ha közben mesélek nekik arról, hogyan, miért készült az a kép, milyenek voltak ők akkor. Jókat nevetünk azon, milyen viccesen nézett ki az apjuk nagy szakállal, és hogy azért borotválta le, amikor egyikük született, hogy ne szúrja a baba arcát, ha majd megpuszilja. Jókat kacagunk azon a fényképen, amelyiken az én csípőmre a kisebbik lányom van felkötve egy hordozókendőbe, a nagyobbik lányom oldalára meg egy plüss kismajom egy fejkendőbe, és úgy pózolunk a kamerának. Azt is imádjuk, amelyiken az egyikük a kutyánk pöttyös táljával van megörökítve, ugyanis amikor megtanult menni, folyton azt hurcolászta magával. Azokról az időkről is szívesen nézegetnek fotókat, amikor ők még nem voltak. Kérdezgetik, hol jártunk, kik azok az illetők a fényképeken, hiszen nem ismernek mindenkit, és nagyon tetszik nekik a fiatal, suttyó énünk. Látják, hogy nem csak anya és apa voltunk mindig, voltunk nagyon fiatalok is, akik nem dolgozni, hanem bulizni, partizni jártak.

Most megint erős késztetést érzek, hogy egy újabb adag fényképet hívassak elő. A Facebookon be is követtem egy oldalt, ahol kedvezőbb áron lehet nagyobb mennyiségű fotót előhívatni. Legutóbb is így tettem, egy ilyen helyről rendeltem és most is ez lesz a megoldás. Több évre visszamenőleg le vagyok maradva, úgyhogy többször is mélyen a zsebembe kell majd nyúlnom, de semmiképp sem akarom tovább halogatni. Szeretném albumban látni a legfontosabbakat, és együtt nézegetni őket családi körben.