2022. szeptember 28., szerda

Égető kérdés

Szelet vetett az amerikai parlament alsóházának elnöke és olyan vihart aratott, amilyet évtizedek óta nem láttak sem a „vetésterületen”, sem a környéken. Pedig a veszélyre és a várható (súlyos) következményekre előzőleg sokan figyelmeztették Nancy Pelosit. Még a Fehér Ház is.

Kínáról nem is beszélve. Mármint a Kínai Népköztársaságról, amely saját területként (tartományként) tekint a névrokonára, a Kínai Köztársaságra, ismertebb nevén Tajvanra. Ez egy – hozzá közel fekvő – szigetcsoport, és ezúttal azzal került a nemzetközi figyelem középpontjába, illetve vált (pekingi katonai és gazdasági) fenyegetések céltáblájává, hogy Pelosi a múlt héten felkereste. És tárgyalt több helyi vezetővel, köztük Caj Jing-ven elnökkel, aki azt üzente (Pekingnek), hogy Tajvan megvédi a szuverenitását és demokratikus rendszerét. Az utóbbi jelentőségére Pelosi külön felhívta a figyelmet, egyúttal közölte: bár az Egyesült Államok a tajvani status quo híve, a szigetet „nem hagyja magára”.

Látogatásával nem csak hazája támogatását demonstrálta, hanem a csendes-óceáni térségre vonatkozó amerikai politikai prioritásokra is fel kívánta hívni a figyelmet. Az utóbbi 25 évben ő az USA legmagasabb rangú közjogi méltósága, aki Tajvanra utazott, ezért Peking nem csak ezt a tényt rögzítette, illetve kifogásolta, hanem minden szavát mérlegelte.

Az Egyesült Államok 1979 óta csak a Kínai Népköztársaságot ismeri el, ám Tajvannal szoros katonai és gazdasági kapcsolatokat tart fenn. Legfontosabb politikai szövetségese, de független országként nem ismeri el.

Az egy Kína elv értelmében Peking saját területként kezeli az 1949-től de facto külön államként, önálló, demokratikusan választott politikai vezetéssel működő szigetcsoportot. Ami ott történik, saját belügyének tartja. Ezért elfogadhatatlan számára, hogy fontos állami, kormányzati, vagy politikai hivatalt betöltő külföldi tisztségviselők – csak úgy – a fővárost, Tajpejt is magába foglaló főszigetre utazzanak és helyi vezetőkkel találkozzanak, tárgyaljanak. Kína az ilyen látogatásokat saját szuverenitásának, érdekeinek megsértéseként és a tőle való függetlenedés, eltávolodás elismeréseként, illetve a belügyeibe való beavatkozásként értékeli.

Kínai hadgyakorlat Tajvan partjaihoz közel (Fotó: Xinhua via AP)

Ezzel szemben a Kínai Köztársaság független államként deklarálja magát, amelynek saját elnöke, jól működő közigazgatása, oktatási, egészségügyi és infrastrukturális rendszere, továbbá alkotmánya, hadserege és sikeres gazdasága van. Az egy főszigetből és néhány szigetecskéből álló, alig 36 191 négyzetkilométernyi területen élő 23,6 millió lakos többsége nem is szeretné, ha Tajvan csatlakozna a kommunista párt irányította, majdnem 1,5 milliárd népességű Kínához.

Pedig Pekingnek éppen az a célja, hogy előbb-utóbb teljesen az uralma alá vonja a területet. Egy napon akár háború, azaz a terület elfoglalása árán is.

A sokak szerint autoriter rezsim vezette Kína igyekszik „lebeszélni” mindenkit arról, hogy Tajvant önálló országként kezeljék. Arra is törekszik, hogy diplomáciailag elszigetelje. Ennek ellenére a Vatikán és a 193 ENSZ-tagállamból tizenhárom mégis elismeri hivatalosan a szigetcsoport függetlenségét. Peking haragjától, büntetéseitől és barátságtalan intézkedéseitől tartva mások ezt burkoltan teszik. Leggyakrabban kereskedelmi képviseleti irodán keresztül tartják a nem hivatalos kapcsolatot a több szempontból (így a világon kulcsfontosságúnak számító chipellátásban, napelemgyártásban és a technológiai ágazatban) is nélkülözhetetlen Tajvannal.

Az Egyesült Államoknak sincs hivatalos diplomáciai kapcsolata vele, de évtizedek óta a legfontosabb szövetségese. Sőt a legfontosabb fegyverszállítója.

Washington rendre kiáll a terület szuverenitása mellett, és már korábban jelezte: szavatolja a védelmét is. Joe Biden amerikai elnök többször elmondta, hogy hazája katonailag is megvédi a szigeteket, kész beavatkozni egy kínai invázió esetén. (Igaz, hivatala ezeket a kijelentéseit mindig visszavonta.)

Tajvannál tehát a világ rendjét, sorsát jelenleg meghatározó két legerősebb ország, politikai-gazdasági hatalmi központ (és szövetségi rendszerük) feszül egymásnak.

A kínai vezetés az amerikai házelnök látogatását barátságtalan és elfogadhatatlan gesztusnak, sőt az USA és Tajvan provokációjának minősítette, egyszersmind közölte: Peking részéről bármilyen ellenlépés, intézkedés jogos és szükséges válasz lehet. A szigetek ellen ugyanakkor (felemás) gazdasági szankciókat (néhány területet érintő export-import tilalmat), az USA ellen pedig nyolc intézkedést vezetett be, és több, nagy hadgyakorlatot is elrendelt. (A politikai mennydörgés ellenére Kína továbbra is Tajvan fő kereskedelmi partnere.)

Az erőfitogtatás részeként a múlt csütörtöktől kínai hadihajók – eddig példátlan módon – több napra körbezárták a „bűnös tartományt” (elvágták a külvilágtól), éles lőgyakorlatokat tartottak a közelben és ballisztikus rakétákat is kilőttek tajvani vizekre; néhány a főváros fölött repült át. A manőverekben több mint száz harci repülőgép is részt vett. Tajpej ezt a szigetcsoport blokádjának minősítette. A Tajvani-szorosban néhány kínai harci jármű átlépte a két felet elválasztó nem hivatalos „határt” (ütközővonalat) is. Ehhez hasonló zajos kardcsörtetésre legutóbb 1995-ben került sor (Li Teng-huj akkori tajvani elnök amerikai magánlátogatása miatt).

A Pelosi „tiszteletére” rendezett hadgyakorlatok már a Tajvan elleni kínai támadás modellezésének feleltek meg. Meng Hszian-csing, a pekingi Nemzeti Védelmi Egyetem professzora legalábbis így értékelte a történteket. A tajvani elnök azonban azt üzente: a katonai fenyegetések ellenére sem hátrálnak meg. Caj Jing-ven arra is figyelmeztetett, hogy „bármilyen agressziónak beláthatatlan következményei lennének az ázsiai és a csendes-óceáni térségre”.

A háború abban az esetben biztos kirobbanna, ha Tajvan kikiáltaná a függetlenségét. Ám ilyesmiről egyik vezetője sem beszél. Peking mégis attól tart, hogy a szigetcsoport – az USA támogatásával – megpróbál minél jobban eltávolodni az egy Kína elvtől, és a teljes önállóságra törekszik.

Ebből kiindulva erődemonstrációkkal, fenyegetésekkel, szankciókkal igyekszik visszavágni Washingtonnak és Tajpejnek, egyúttal igyekszik demonstrálni azt is, ki az úr a háznál, kinek a kezében az irányítás. Mindez azért is fontos, mert novemberben a kínai kommunista vezetésben tisztújítás lesz és Hszi Csin-ping elnök szeretné megtartani posztját. Annak ellenére is, hogy országa a koronavírus okozta problémákkal, gazdasági nehézségekkel, ingatlan-, bank- és jelzáloghitel-válsággal, valamint óriási államadóssággal küszködik.

Ezért most elszántságot, határozottságot és erőt kell mutatnia, különben elbúcsúzhat a harmadszori újraválasztástól. És attól a hosszú távú tervétől, hogy Tajvant újraegyesíti Kínával. A minap Bidennel is beszélt, s az amerikai Tajvan-politikára utalva közölte vele: aki a tűzzel játszik, megégeti magát.

Látogatásával Pelosi alighanem jó szolgálatot tett neki. A Tajvan körüli felhajtással Hszi ugyanis elterelheti a figyelmet országa belső gondjairól, illetve saját kudarcairól.

Arról azonban aligha, hogy (2017 óta) egyre feszültebb hazája és az Egyesült Államok viszonya. És alighanem arról sem, hogy hadseregének terjeszkedése (támaszpontok sokaságának építésével) a Dél-kínai-tengeren riadalmat, de legalábbis szorongást kelt a térség államaiban, amelyekben néhol amerikai bázisok működnek. Ezek az országok egyetértenek azzal a washingtoni véleménnyel, hogy Kínát féken kell tartani. Pekingnek viszont az felelne meg, ha amerikai beleszólás, sőt jelenlét nélkül érvényesíthetné érdekeit a térségben (is).

A világ vezetője státusért folytatott küzdelmük, versengésük és ellenségeskedésük másutt is tapasztalható. Csatáik már egyre hevesebbek a nemzetközi kereskedelemben, a technológia világában, a kibertérben, a világűrben…

Bár a Fehér Ház igyekszik csillapítani a kedélyeket és védeni saját álláspontját, Pelosi tajvani vendégeskedése rendkívül kiélezte az egyébként is feszült amerikai-kínai viszonyt. Látogatásának fő célja viszont alighanem az lehetett, hogy Washington kiderítse, miként reagál, viselkedik Peking egy térségbeli háborús provokáció esetén.

Szakértők szerint valószínűleg nem kerül sor – a III. világháborúval felérő – katonai konfliktusra Kína és az USA között Tajvan miatt. Ám a következő időszak nagyon kockázatos lesz, főként akkor, ha Peking – ígéretéhez híven – fokozza a nyomásgyakorlást a szigetcsoportra.

Az optimisták abban bíznak, hogy az „ukrán eset” okulásul szolgál(t) a tajvani válságban érintettek számára. A pesszimisták másként látják a helyzetet, s emlékeztetnek: az Ukrajna elleni orosz agressziót (amelyet a Moszkvával szövetséges Kína és másik 34 ország nem ítélt el az ENSZ-ben tartott szavazáson) szintén hadgyakorlatok előzték meg, és a többség akkor sem számított háborúra.