2022. október 1., szombat

Készenlétben

Furcsa dolog a telefon csengése: van, amikor az ember egykedvűen, vagy a lehető legnagyobb természetességgel fogadja, és van olyan is, amikor gyűlöli a jól ismert hangot. Hangulatunktól, elfoglaltságunktól függ, hogy éppen milyen pillanatban talál minket a hívás. S ez fordítva is érvényes, soha sem tudhatjuk, hogy a hívott fél hogyan reagál.

A napokban munkaügyben telefonálgattam. Szó szerint egész délelőtt a telefonomon lógtam. Ha terepre utazik az ember, előbb le kell szervezni a találkozókat. Hívom a számot, amit egyik segítőmtől kaptam a téma kapcsán. Csöng a telefon, bemutatkozom, elmondom, ki vagyok, kit keresek és milyen téma kapcsán szándékozom vele találkozni. A vonal másik végén egy meglehetősen dühös, idősebb hang azt válaszolja, nem ő az, akit keresek, különben sem érdeklik az ilyen hülyeségek, és lecsapta a telefont. (A romos templomok ügyét nevezte hülyeségnek.)

Tovább nyomoztam és végül megszereztem, igaz, nagy nehézségek árán, annak a telefonszámát, akit eredetileg is kerestem. A beszélgetés kellemesen zajlott és már el is felejtettem a délelőtti durva reakciót, amikor délután csengett a telefonom és ugyanaz az idős férfi szólt bele, aki rám csapta korábban a telefonját. Magyarázkodni kezdett, ne haragudjak, ő tényleg nem az, akit én kerestem, de nagyon sajnálja, hogy olyan durva volt velem, most azért hívott, hogy elnézést kérjen, és ha tud, nagyon szívesen segít nekem.

Meg sem tudtam szólalni, annyira meglepődtem. Sohasem gondoltam volna, hogy egy olyan beszélgetésnek, ahogyan kezdtem az ismeretlen úrral, ez lesz a folytatása.

A legjobban azokat a hívásokat gyűlölöm, amikor mindenféle köszönés, bemutatkozás nélkül csak belekezdenek mondókájukba és mondják, mondják, még lélegzetet sem vesznek, én meg hallgatom és próbálom kitalálni, kivel is beszélek. És gyűlölök hosszan a semmiről beszélgetni. Számomra a telefon munkaeszköz, amit lehet, elintézek a telefonhívásokkal, vagy megbeszélem a találkozásokat, de a leveles tésztáról, a baklava sütéséről meg egyebekről nem akarok telefonon csevegni. Nekem a személyes találkozás fontosabb, s akkor szívesen hallgatom a konyhai tapasztalatokat, az úti beszámolót a nyaralásról, meg a gyerekekről, unokákról. Csak a legközelebbiekkel vagyok hajlandó hosszan és a mindennapokról beszélgetni.

Eljutottam addig a telefonálásban, hogy már nem szívesen hívok fel idegen embereket, mert nem tudhatom, vajon éppen rossz pillanatban csörög-e rájuk az életünk minden percébe befurakodott telefon. Ha tehetem, inkább üzenetet írok, s azt akkor olvassák el, amikor lehetőségük van rá, vagy kedvük tartja.

A maroktelefonok elterjedésével megváltozott az életünk. Számtalan olyan helyzet van, amikor nagyon jól jön, hogy előkaphatjuk és máris telefonálhatunk, vagy üzenetet írhatunk rajta, az is rendkívül kényelmes, hogy a telefonokon meg tudjuk nézni a leveleinket, a híroldalakat lapozgathatjuk, ingyen telefonálhatunk vele külföldre és még sorolhatnám, milyen előnye van a kis kütyünek. De hátránya is van.

Megváltoztatott minket. Egyfajta készenléti állapot lett az életünk. Persze, ha hagyjuk, hogy átvegye a telefon felettünk a hatalmat. Ha csörög, legyen az bármilyen rossz pillanatban, kötelezően azt érezzük, fel kell venni. Már régen nem foglalkozik azzal senki, hogy mikor illik telefonálni vagy mikor nem, mikor illik felvenni és mikor nem. Ha mégsem tudtuk felvenni, akkor kötelező a legrövidebb időn belül visszahívni. Ha elmulasztjuk, a tárcsázó megsértődik, mindjárt kombinálgatni kezd, vajon miért nem hív vissza. Ezért gyakran előfordul, hogy üzenetben válaszol, aki nem tudta felvenni, amikor éppen hívtuk. El van ugyan foglalva, de csak elnémította telefonját, látta, hogy csörög, mert a telefon az mindenek felett áll, és azonnal válaszolni kell, hogy nem tud beszélni.

S mi van akkor, ha foglalt a vonal? A hívott fél akkor sem menekül meg, mert a tárcsázónak azonnal jelzi a rendszer, hogy indulhat az újabb támadás, a hívott befejezte a beszélgetést. Már rendelkezésre áll az, akit keresünk. Ha belegondolunk, olyan ez, mintha bele kényszerítenének minket egy rendszerbe, ahol iszonyatos tempóba zajlik az élet. S valahol legbelül talán még az is kialakul bennünk, ha nem tartjuk ezt a lehetetlen tempót, lemaradunk valamiről? De miről is?

Számtalan családban ülnek az asztal körül, vége az ebédnek, és ilyenkor kellene beszélgetni, egymásra figyelni, ehelyett mindenki a telefonját nyomogatja. Nemcsak a fiatalok, hanem a kicsik és idősek is. Mert sürgős dolguk van. Meg kell tudni, mi történik a közösségi oldalakon, milyen hírek vannak, esetleg milyen üzenetek érkeztek, mert a válaszadás nem tűr halasztást. S a felsoroltak egytől egyig fajsúlyosabbak a családnál. Hogy is van ez?

 Gyakorta látom ugyanezt a kávézókban, éttermekben is. A telefon fontosabb lett az embernél. Sokakat nem érdekli már az egyes ember világa, hiszen ott van neki a telefonján az egész bolygó.

Ez rémísztő.