2022. október 1., szombat

Dalmácia szerepe a magyar történelemben III.

Ifjabb Hegedűs Sándor és a „dalmata álomképek”

Nem szerethette a történelmet és nyilván a történelmi emlékekért sem rajongott ifjabb Hegedűs Sándor, aki 1901-ben Déli fjordok címmel tette közzé „dalmata álomképeit”. Szinnyei Otmárhoz hasonló módon, ő is vitorlással utazta be a dalmát partvidéket, de elődjével szemben neki különös – olykor sötét látomásokkal terhelt, éppen ezért nem egy esetben elutasító, tiltakozó és lekicsinylő – véleménye, elképzelése volt az Adriáról. Az ő lelkében ugyanis egymással mereven szemben állt a napfény és a tenger ragyogása mindazzal, amit az ember alkotott a mediterrán fényben, és talán a bor az egyetlen misztérium, amit az ember-teremtette világtól elfogad. „A napfénynek olyan színe volt – írta az elragadtatás nála igen ritka pillanatában –, mint a dalmata bornak szokott lenni: narancssárga, mely a piros felé hajlik.” Meggyőződése szerint egyedül a természetben van az a varázserő, ami „egybeállítja és bemutatja” az emberi kultúra pompás tengerparti látványát, a mediterrán kultúra lényege azonban egészen más: mint minden kultúra, ez is kegyetlen és életellenes.

Spalato

Úti beszámolója beköszönő soraiban a dalmát tartomány kiszínezett képét ígérte az ifjú publicista, melyet át- meg átsző a történelem egy-egy „emléktörténete”, de ez is csak olyan, „mintha ezekbe a színképekbe beleszövődött volna egy-egy felvetődő emlékszál, mely önkéntelenül felbukkant a partszegély rejtekéből”, miközben a déli fjordok képét megfesti. Az Adria partjának csipkézete, az apró kis vízmosások és a benyúló öblök az utazó szemében egy erősebb akarat teremtette díszítmények: déli fjordok. Az aláereszkedő jég helyett azonban itt a napsugár füröszti a köveket. „Úgy mosolyog a nap minden reggel – írta –, hogy még a kopár sziklahátvéd is aranyfüstszerűen csillogni kezd, úgy mosolyog, hogy a tenger színe is fényes ragyogást kap, s ebből a mesés ragyogásból száll be az ember lelkébe valami, ami aztán lelküket kicseréli, gondjukat elűzi, s az ő saját, sivár életük is ragyogni kezd előttük.”

Visszatér azonban a gond, a tépelődés és a lelkiismeret-furdalás az emberi kultúra teremtette valóság láttán: a parton az erdők helyén, az öblök zugában meghúzódva lapulnak kopott, porladozó várfalaikkal a kővárosok. „Minden egyes tengeröbölben van egy ilyen kőváros, melynek czirkuláló sikátor-erein alig kereng ember, hanem petyhüdten alszik az egész kőhalmaz, mintha a rég múlt idők tradícziója ült volna kőfalaira, s az teljes nehéz súlyával megbénítaná most érverésének minden erejét. A tradíczió, mely szinte rétegenkint ül rá ezekre a városokra, legalulra rakva a római kort, középre fogva a velenczei uralkodás ragyogó idejét, míg legfelül került a modern idő, mely ugyan a legkevesebbet mutatja, legtöbb helyt csak egy-két sárgafalú kaszárnyát, vagy pedig gyenge fénnyel sápadó villany-lámpák seregét, mely a kőrakásokra rakta vas lábait.” Hegedűs Sándor szemében ugyanilyen halott város Raguza is – melynek kőtestében láthatóan már nincs semmi erő –, és Spalato is csak egy oszlopos palota, amelyben elfér egy egész város. „A nagy császár saját kényelmére építtette, egyedül saját háznépének, s ma a romok közé ezrivel betelepült a szatócsok kislélegzetű tömegnépe, és egy külön várost teremtett a palotaűr belsejében. Olyanok ezek a palotaromban, mintha verebek lennének csak, kik az elköltözött nagy lélek helyére most szemtelenül befészkelték magukat.”

Hegedűs Sándor mindent elfogadott az Adriától, amivel a természet ékesítette föl a tájat, és mindent elutasított, amivel az emberi kultúra megkísérelt nyomot hagyni a mediterrán vidéken. Zára városában járt, amikor vallomását megfogalmazta: „Voltak tűzimádók és hegybálványozók, kik imádni tudták álmaik istenét, de nem hiszem, hogy az ő összes rajongásuk együttesen volt oly erős, mint ahogy leborulva imádom én lelkem ábrándját: a tengert.” Azért oly „bülbüli mesékbe való” tartomány a Lacroma szigete, mert ott a természet a maga igazi lényegét mutatta meg.

Raguza város kőtestében azért nincs semmi erő, mert magába szívta azt a töménytelen vér és arany, amiből a történelme során valójában megalkották. Kincstárának látványa rémülettel tölti el az utazót: „Mikor ezt a rengeteg ezüstöt és drágakővel kirakott arany holmit meglátja az ember – írja Hegedűs Sándor –, jól érzi, hogy egész Dalmáczia ereje ide van felszíva, ebbe a zugcellába, mesterséges módon, hogy itt halomra lepje a por az ezüst emlékeket.” Trau dómkapujában, a velencei oroszlán lábai előtt vallotta meg: „Aki nem látta Dalmáczia szikláiból faragott városait, nehezen fogja elhinni azt, hogy a kő is beszélni tud, nem hangot vető módon, de puszta megjelenésével, melyre rá van írva az idő története, csak úgy, mint egy barázdás, időviselte emberarczra.” S ahogyan az arc maga az emberi lélek tükre, úgy a torony, a kupola, a loggiás ház és a lomha várfal a történelmi idők szellemiségének a megtestesítői.

A mediterrán derű lényegének ellentmondó módon, döbbenetesen tragikus a Déli fjordok vándorának, ifjabb Hegedűs Sándornak az Adria-élménye. Lépten-nyomon elragadja őt az öblök, a szigetek, a lagúnák, az elhagyatott erdők, ligetek és tengerszorosok látványa, érzi, hogy a dalmát naplemente ritka szép ajándéka az életnek, hogy a tenger felől érkező forró szél a lelkét is fölszabadítja, de mire szárnyra kelne szívében a szabadság élménye, bilincsbe veri lelkesedését az ember hatalmas alkotásának látványa: az épített táj, a megalkotott valóság sugallta tragédia. Hegedűs Sándor nem az azúr, hanem egyenesen az idő, a történelem hajósa. És amikor visszatérő vitorlása ismét szembefordult Fiumével, így üdvözölte a Quarnerót, „melynek vize magyar földhöz ér; az anyaföldhöz, melynek édes minden porczikája: […] Hadd jöjjön most már az élet, és törjön össze úgy, ahogy tud, de azért abból az édes emlékből, melyet Dalmácziában szívtam magamba, a legszürkébb napon is elém fog ragyogni – az álmok világából – az aranypaszomántú, bűbájos erejű, dalmát napsugár.” 1920-ig mindössze néhány évnek kell elmúlnia, hogy a Szinnyei Otmárt, Hegedűs Sándort és Herczeg Ferencet követő hajósok – Garády Viktor, Leidenfrost Gyula és Dékány András – a várfalak alatti vizeken újra a tragédiával nézzenek szembe.