2022. szeptember 28., szerda

Orosz szövetségkeresés Afrikában

Nemrégiben orosz–török–iráni elnöki csúcsot tartottak Teheránban, ahol Vlagyimir Putyin orosz, Ebrahim Raisi iráni és Recep Tayyip Erdoğan török államfő ült tárgyalóasztalhoz. E csúcsra hivatalosan a szíriai konfliktus miatt került sor, ugyanis e három ország szavatolja a szíriai fegyverszüneti megállapodást, az úgynevezett asztanai folyamatot, ugyanakkor Oroszország és Irán közeledésének egyik fontos állomása is volt a találkozó. A múlt héten viszont Szergej Lavrov orosz külügyminiszter ült repülőgépre, és egy négynapos afrikai körutat tett meg, mely során megbeszéléseket folytatott Egyiptomban, a Kongói Köztársaságban, Ugandában és Etiópiában. E két világpolitikai esemény világosan jelzi, hogy az Ukrajnában hadat viselő és a nyugati szankcióktól sújtott Oroszországnak égetően szüksége van új szövetségesekre. Afrika pedig jó terepnek ígérkezik erre, hiszen itt számos olyan belső gondokkal küzdő ország van, amely szintén partnereket keres a világban. S ami még fontosabb: ezen országok jelentős kiaknázatlan természeti kincsekkel rendelkeznek. Példának okáért elég, ha csak megemlítjük, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaságban számos uránbányát találni. Emellett az orosz diplomácia számára Afrika nem szűz terület. A hidegháború alatt az egykori Szovjetunió számos itteni ország függetlenségi mozgalmát támogatta a gyarmattartó országok ellenében. Ezzel pedig jelentős befolyásra is szert tudott tenni a térségben. Persze e befolyás a hidegháború végével jórészt szertefoszlott, de itt Oroszországnak mégsem az alapoktól kell kezdenie az együttműködések kiépítését. Ettől függetlenül Lavrovnak igen nehéz feladatot kell megvalósítania.

Szergej Lavrov és Demeke Mekonnen (Fotó: Orosz külügyminisztérium)

Az orosz külügyminiszteri turné valójában két fontos célt tűzött ki maga elé. A látogatás-sorozat elsődleges küldetése mindenképpen az volt, hogy enyhítse Moszkvának az Ukrajna elleni invázió okozta globális diplomáciai elszigeteltségét, és új szövetségeseket keressen Afrikában. A másik cél teljesítése ennél sokkal összetettebb feladat Lavrov számára, és ami talán ennél is fontosabb, hogy e második cél kihatással lehet az első cél megvalósítására is. Az orosz külügyminiszternek ugyanis ezzel a látogatással kellett megnyugtatnia az afrikai országokat, hogy a július 22-én aláírt isztambuli megállapodás szerint újraindulnak a kontinens számára nélkülözhetetlen gabonaszállítmányok, valamint meggyőznie ezen országokat, hogy a globális élelmiszerválságért tulajdonképpen nem is az Ukrajnában háborút folytató Oroszország a felelős, hanem a Nyugat. A körútját Lavrov ezért is kezdte Egyiptomban. Az egykori fáraók országa ugyanis a világ egyik legnagyobb gabonaimportőre, s az elmúlt évben a gabonabeszállításainak 80 százaléka Oroszországból és Ukrajnából érkezett. Talán nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük, Lavrov e téren nem túl sok sikert könyvelhetett el. Bár az isztambuli megállapodás 20–25 millió tonna Ukrajnában rekedt gabona exportját teszi lehetővé, az Odesszában veszteglő több tucat hajó azóta sem indulhatott útjára, sőt amikor az orosz külügyminiszter Egyiptomban tárgyalt, az ukrán kikötővárost éppen orosz légicsapás érte. Ezt Lavrov még tetézte azzal, hogy az Arab Liga csúcstalálkozóján kijelentette, hogy az orosz–ukrán háborúban Moszkva legfőbb célja a teljes ukrán kormányzat eltávolítása a hatalomból, ami pedig egy hosszan elhúzódó háborút helyez kilátásba. Mindezt figyelembe véve az afrikai országok vezetőinek többségét valószínűleg nem nyugtatta meg Lavrov látogatása, és ez az Oroszországgal való együttműködés iránti készséget is visszatarthatja. A körút ugandai és kongói látogatásáról nem is érkeztek kimerítő beszámolók, csak szűkszavú jelentések egy-két kép kíséretében.

Az oroszok a négy ország közül talán Etiópiában tudtak látványosabb előretörést elérni. Legfőképp amiatt, hogy az ország nemrégiben gyorsan és látványosan elveszítette nyugati szövetségeseit. Abij Ahmed Ali, az ország miniszterelnöke korábban élvezte a Nyugat szimpátiáját. 2019-ben még Nobel-békedíjat is kapott az Etiópia és Eritrea közötti béke megteremtése érdekében végzett munkájáért. A miniszterelnök azonban alig egy évvel a Nobel-békedíj átvétele után 2020 novemberében háborúba kezdett, méghozzá a saját országának egyik tartománya, Tigré ellen, ahol Etiópia egyik legnépesebb kisebbsége, a tigrinyák ellen visel hadat. A vádak szerint a tigréi háborúban az etióp hadsereg etnikai tisztogatásokat is végzett a tartományban. Így Abij Ahmed Ali jelenleg legalább olyan nemkívánatos személy Nyugaton, mint az orosz politikai vezetők. A világ legnépesebb, tengerparttal nem rendelkező országának, amely egyben a világ legszegényebb országai közé is tartozik, így most égetően szüksége van új szövetségesekre. Az etiópok legfőképp orosz fegyvereket remélhetnek, amellyel pontot tehetnek a tigréi háború végére, ahol jelenleg megmerevedtek a frontvonalak. Azt, hogy a két fél a találkozón valószínűleg egymásra talált, az az Addisz-Abebából érkező hangzatos nyilatkozatok jelzik számunkra. Lavrov a körútja során talán itt bírálta legélesebben a nyugati hatalmakat, mondván, azok gyarmatosító gondolkodásúak és arrogánsan viselkednek az afrikai országokkal szemben. Míg a Tigrében történtekről csupán annyit mondott, hogy az etióp kormányzat stabilizálni próbálja a belpolitikai helyzetet, és széleskörű társadalmi párbeszédet indított a legfontosabb problémák megoldására. Demeke Mekonnen etióp külügyminiszter cserébe Afrika tisztelettudó barátjaként jellemezte Oroszországot.

Az orosz diplomáciának azért is nehéz a dolga, mert Afrikában több más nagyhatalom is befolyással bír, illetve jelen van a térségben. Bár a gyarmati időknek rég vége, a régi gyarmattartó országok továbbra is legfőbb partnerei egykori gyarmataiknak. Franciaország Észak- és Nyugat-Afrikában számít hathatós tényezőnek. Emlékezetes, hogy 2013-ban szárazföldi erők bevetésével akadályozta meg, hogy Maliban dzsihadista szélsőséges csoportok bevegyék a fővárost. Jelentős azon afrikai államok száma is, amelyek tagjai a Nemzetközösségnek, azon nemzetközi szervezetnek, amelyet az egykori Brit Birodalomból kivált országok hoztak létre. E szervezet tagja egyébként az az Uganda is, amelyet Lavrov is meglátogatott útja során. Kétségkívül azonban a legnagyobb játékos a kontinensen Kína, amely a rá jellemző módon nem katonai erővel, hanem főleg infrastrukturális beruházásokkal és hitelekkel igyekszik növelni befolyását. Ezt a fajta terjeszkedést a távol-keleti nagyhatalom már az ezredforduló környékén elkezdte. Beszédes adat, hogy Kína az elmúlt néhány évtizedben 300 milliárd dollár értékben ruházott be Afrikába. Ezek java része kínai kölcsönökből megvalósult, kínai vállalatok által kivitelezett, kínai technológiával végrehajtott beruházás volt. Példaként: a Kenyában épült Nairobi–Mombasa vasútvonal vagy éppen a Mozambikban található Maputo–Katembe híd, Afrika legnagyobb függőhídja is így épült meg. Emellett a Kongói Demokratikus Köztársaságban a kínaiak számos kobaltbányát is felvásároltak. A kobaltnak egyébként az akkumulátorok gyártásában van kiemelt szerepe. Kína tehát lépéselőnyben van Oroszországgal szemben. Az ázsiai nagyhatalom évtizedek óta építgeti befolyását Afrikában, míg Oroszországnak csak most vált igazán sürgőssé az itteni szövetségeskeresés. Emellett Oroszországnak arra is ügyelnie kell, hogy diplomáciai offenzívájában ne haragítsa magára Kínát, hiszen a nyugattal való konfrontációjukban számos ügyben egyezik érdekük. Így pedig Oroszország igen nehezen tudja visszaállítani a szovjet időkben tapasztalt régi befolyását, amellyel esetleg ellensúlyozhatná a nyugati szankciók hatását.