2022. augusztus 18., csütörtök

Noé bárkája

Kaláka. A falusi ember önkéntes, segítő szándékú alkalmi összefogása egy-egy munkára. Nem pénzért, hanem egymás megsegítésére kölcsönösen végzett munka. A régi ember hatalmas fegyvere volt ez. Nevezhetjük képességnek is azt, hogy tudtak kalákát szervezni. Valamilyen munka elvégzésének csoportos és gyors megoldása volt az ilyen összefogás. Nem beszélve a költséghatékonyságról. Az építéstől az aratásig minden munkára tudtak kalákát szervezni. Többek között ez éltette és tartotta meg ezeket a közösségeket. Tették mindezt jó kedéllyel.

Ezt figyelembe véve és megértve a parasztember világban elfoglalt helyét, látnunk kell, hogy a belső ritmusviláguk nemcsak a természet, hanem a munka köré is épült. Dalokat énekeltek a különböző munkafolyamatok közben, hogy ritmusra végezhessék a munkát. Vagy mondókákat mondtak. Emlékszem olyan felvételre is, ami egy korabeli kőtörőben készült. Még a régi kis kazettán kaptam, és nagy élvezettel hallgattam. A kalapácsütések ritmusát kísérték különböző, általában kitalált szavakkal, kurjantásokkal. A ritmikus kántálás lehetővé tette, hogy egyszerre sújtsanak le az ékekre. Ezen túlmenően talán a fizikai kitartásban is segített, minthogy kemény megterhelést jelent maga a kőtörés. Vagy vegyük példának az aratás folyamatát. Kaszáláskor mindig hosszú nótába kezdtek, amit négynegyedes ütemben énekeltek. Ezt kívánta a kaszálás ritmusa. Énekelve végezték a munkát, amíg a sorból ki nem értek. Közben nem volt vízivás, cigarettázás vagy beszélgetés. Nótázott magában mindenki, és tette dolgát. Érthető módon azért, mert ha valaki a kaszálás közben megállt, az megbontotta a rendet. A kaszások sorban, vonalban mentek, elöl a legjobb kaszás. A többieknek muszáj volt követniük azt a tempót, amit az első kaszás diktált, mert igen nagy szégyent jelentett lemaradni, vagy megbontani a rendet. A tempó pedig igen gyors. Így kellett lennie, mert amíg mindenki búzája le nem volt kaszálva, addig a faluban mindenki ezzel foglalatoskodott. A cséplésnél azután olyan szavakat és olyan szótagolásokat használtak, amelyek figyelembe vették a cséplő emberek létszámát. Így lett a közösség megtartásának egyik alappillére a kalákában végzett munka. Önzetlenül adtak és kaptak.

Próbálom úgy folytatni az írást, hogy ne kelljen kérdéseket feltennem. Igyekszem, de nem biztos, hogy sikerül. Szeretném azt gondolni, hogy még nem teljesen veszett ki ez a képességünk. Habár tudom, ez nem fedi teljesen az igazságot. Ma mindenki önmaga és az általa végzett munka fontosságával van eltelve. Eltűnni látom az alázatot. Nem érem tetten azt, hogy türelmesen és figyelmesen meg tudnánk hallgatni egymást. Netán őszinte és érdeklődő kérdéseket tennénk fel egymásnak. Jó lenne tenni ez ellen. Még inkább változtatni ezen az állapoton. Állapot ez a számomra, már csak azért is, mert ez a szó magában hordozza a változás lehetőségét. Enélkül pedig végzetesen eltűnhet minden emberi érték, amiben hiszek.

Egy kisebb közösségnek szüksége van arra, hogy megbecsülje azokat a tagjait, akik ezt viselkedésük okán és a közösségért tett munkájuk által megszolgálták. Ez így van minden jól működő közösségben. Népszolgálat, mondják Erdélyben. Sajnos vidékünkön nem vesszük természetesnek és magától értetődőnek ezt a lehetőséget. Beszéljünk most csak a néphagyományról, annak őrzéséről és továbbadásáról. Valamikor, talán nem is a régmúltban, a falu legjobb táncosai és énekesei kiemelten megbecsült tagjai voltak egy közösségnek. Persze, mai szemmel nézve ez már koránt sincs így. Ma ezeket az embereket feleslegesen daloló, dudorászó és táncoló jelmezes figuráknak tekintjük, akiknek az a feladatuk, hogy szórakoztassák a közönséget. Pedig mennyivel többről van itt szó! Mindenki tudja és látja – mert életünk minden szintjén jelen van – azt az értékbeli válságot, amelyben élünk. Amelybe hagytuk magunkat belesodortatni. Már azt sem tudjuk, kik vagyunk, és hová tartunk. Elkeserítően aggasztó a kép, amely elénk tárul. Mindeközben ezek a kisközösségek, táncosok, zenészek és kézművesek mindent megtesznek, hogy helyreállítsák az egyensúlyt félrecsúszott életünkben. Becsüljük meg őket, és foglalkozzunk méltóképpen velük! Az általuk elvégzett munkát nem tudjuk számokban vagy pénzbeli értékben kifejezni. Szomorú és elkeserítő azt látni, hogy ez a felbecsülhetetlen munka mindig a perifériára szorul.

Mégis azt kell mondanom, van gyógyír a bajra. Nagyon sok helyen találkozom olyan emberekkel, akik önzetlen munkájukkal mindezek ellenkezőjéről győznek meg. Egyik ilyen alkalom a minapi koncertünk helyszínén történt, ahol a népszolgálat legszebb példáját láthattam. Néhány ember viszi tenyerén egy közösség kulturális életét. Nem hiábavaló munka az övék, és reményt ad ebben a kilátástalan világban. Ezek után fel tudok hozni még egy példát, ami szintén abban erősít meg, hogy talán még nincs minden veszve. Véletlenül akadtam rá a tévé egyik csatornáján. Vajdasági alkotók által készített dokumentumfilmet* néztem egy festőről, aki az életéről mesélt. Nem tudom pontosan idézni, de igyekszem a mondandóját minél pontosabban visszaadni. Arról beszélt egyebek között, hogy van emberi megváltás. Ne mástól várjuk. Önmagunknak kell érte tennünk, saját magunknak kell megteremtenünk. Úgy, mint amikor Noé megépítette a bárkáját. Nekünk is meg kell építenünk a saját kis csónakunkat, amelyben majd biztonságban tudjuk családunkat, szeretteinket. Úgy kell megépítenünk ezeket a csónakokat, hogy könnyedén össze tudjuk kötni egyiket a másikkal. Így jöhet a legkeményebb vihar is, biztonságban át tudjuk vészelni.