2022. szeptember 28., szerda

Átmenetek

Minden ember életében, különösen gyermekkorban, nem egy alkalommal jelentős váltásokra, változásokra kerül sor, amikor teljesen új élethelyzettel kell szembesülni, elfogadni, alkalmazkodni, néha újra megtanulni működni. Az első ilyen jelentős átmenet a családi fészekből a bölcsődébe, óvodába kerülés és esetleg az óvodán belüli csoportváltás. Ezt követi az óvodából iskolába való indulás, ami legtöbbször igen rázós időszak lehet a gyermek, sőt a szülők számára is.

Különösen a mai időkben okoz nehézséget az óvodából iskolába kerülő gyerekeknek az alkalmazkodás, mert teljesen más ritmusú intézményekről van szó. Az óvodában van iskolára felkészítés, hiszen minden iskolába induló gyermek számára kötelező az iskola-előkészítő programban való részvétel, de az óvodák megreformálásának szellemében itt is számos újdonságot tapasztalhattunk. Vannak ugyanis gyerekek, akik hosszabb ideje részesei az óvodai oktatásnak és nevelésnek, és vannak olyanok is, akik csak az iskola-előkészítő csoportba kerüléssel ismerkednek a közösségi élettel, annak sajátosságaival, a feladatokkal és a közös játékkal, ami az óvodában folyik. Nagyobb a szabadságuk, amikor a tevékenységekben való részvételről van szó, nincsenek klasszikus óvodai „foglalkozások”, projektekben vesznek részt a szülőkkel együtt stb. Sok mindent nem kell csinálniuk, ha éppen nincs kedvük hozzá, például rajzolniuk. Nem tanulnak közösen, irányítottan, verseket, mondókákat, dalokat. Ilyen helyzetben bizonyára nagyobb feladat hárul a szülőkre is, ha azt szeretnék, hogy a gyerekük jól felkészülten induljon iskolába.

Valójában az egész óvodáskor folyamán a gyerekeknél számos tulajdonság, szokás, képesség, tapasztalat, tudás és ügyesség alakul ki és fejlődik, amire utána az iskolában igencsak nagy szükségük lesz, hogy alkalmazkodjanak az új, iskolai környezethez. Az óvodában dolgozó szakemberek szerint az edukatív felkészítésen kívül testi, szocioemocionális (társas-érzelmi) és motivációs előkészítés is folyik. A két intézmény közötti különbségre pedig legjobban a szülő tudja felkészíteni a gyermekét, habár intézményi szinten is folyik ismerkedés az iskolával. A szülő az, akinek mindig a szeme előtt kell lebegnie annak a ténynek, hogy az óvodában sokkal lazább a légkör, nem olyan formális, mint az iskolában.

Az első osztályos iskolai program elég gazdag, és egyben számos elvárást állít a gyerekek elé, amelyek nem halogathatóak a gyermek jókedvétől függően, ezért a szülőnek is alkalmazkodnia kell ehhez, amikor a gyermekéről van szó, néha toleránsabbnak, néha szigorúbbnak kell lennie. Az elsőbe indulóknak ugyanis sokkal kevesebb alkalmuk lesz arra, hogy válasszanak az aktivitások között, hisz az órarend korlátoz, és az órák tartalmát és célját a tanító határozza meg, és nem a gyermek. Vannak olyan gyerekek, akik először tapasztalják meg azt a helyzetet, hogy a tanító nemcsak hozzájuk szól, hanem az egész osztályhoz, és ilyenkor oda is kell figyelni. Sokuknak gondot okozhat a saját óhaj, kívánság vagy szükséglet kifejezése, hisz továbbra is nagy fokú náluk az énközpontúság. Ilyen esetekben megszaporodhatnak a konfliktusok és a kellemetlen helyzetek az osztályban.

A legtöbb időt általában az iskolai szabályok és rend elsajátítása veszi igénybe: mit szabad és mit nem, hogyan kell viselkedni, hisz sok minden, ami az óvodában megengedett volt, az iskolában fegyelmi kihágásnak számít. Ezért jó, ha már az első szülői értekezleten megismertetik a tanítók a szülőkkel az osztály alapvető viselkedési szabályait, hogy a szülők is tudják, milyenek az elvárások a gyerekekkel és a szülőkkel szemben. Ezeket a viselkedési szabályokat pedig, ahogy a helyzet hozza, módosítani kell, hozzáadni újabb szabályokat a felmerülő problémáktól függően.

Mivel a gyerekeknek első osztályban sokkal önállóbbaknak kell lenniük, mint korábban voltak, a szülőknek is támogatniuk kell ebben őket. Ez különösen az öltözködési szokásokra vonatkozik, valamint a saját dolgaikról való gondoskodásra, az uzsonna elfogyasztására, a szünetekben való tevékenységekre, játékra is. Ezért már az első naptól kezdve előbb a gyermekkel együtt pakolják be az iskolatáskát, hogy tudja, mi hol található. Beszéljék meg vele, hogy az iskolában csak az iskolakapuig vagy -udvarig kísérik el, onnan önállóan fog menni, ahol várja majd a tanító néni, egyedül vetkőzik és öltözik, teszi a kabátját, cipőjét a helyére. Ebben is támogatni lehet őket az önállóság útján. Az iskolában nagyobb fokú, önálló döntéseket is hoznia kell majd, és vállalnia kell döntéseinek és tetteinek következményeit. Nagyon szomorú látvány, amikor a szülő vagy a nagyszülő a gyereket bekíséri egészen a tanteremig, kigombolja a kabátját, segít neki levetni, a felnőtt akasztja a kabátot a fogasra, bevezeti a gyereket a tanterembe, segít neki leülni a helyére, és kipakolni a táskából. Ilyen esetekben a gyerek azt tanulja meg a szüleitől, néha a nagyszülőktől is, hogy „én erre nem vagyok képes”, vagy éppen „ez nem az én dolgom”.

Mindez része a feladattudatnak, amire a további iskoláztatásuk folyamán nagy szükségük lesz. A feladattudat pedig sajnos nem óvodáskorban alakul ki, sokkal korábban kezdődik a családban. A napirend léte és annak állandósága, ami rendet és biztonságérzetet nyújt a gyermeknek, a feladattudat alapjait fekteti le. Hozzájárul ennek kialakításához a dolgainak, játékszereinek az elpakolása is, amikor már nem használja őket. A társasjátékokban való részvétel és a szabálytartás igényének az alapozása. És ami nélkül elképzelhetetlen a feladattudat és a feladattartás: az otthoni foglalatosságok megszervezése. Az iskolában munkaszokásokra van szüksége a gyereknek, amelyek kialakításával sosem késünk el, idősebb korban is alakulhat, de jobb, ha időben segítünk a gyermekünknek ezeknek a fontos szokásoknak a kialakításában, mert sokat segíthet nekik az iskolai életben és az esetleges tanulási nehézségek áthidalásában. Erre az átmenetre a szülőnek és a gyereknek is készülnie kell, a tanító és az iskolában dolgozó szakmunkatársak pedig ebben segítségükre lehetnek.