2024. április 20., szombat

„Szabadkával nem engedjük el egymást”

Szalma Viktória, a Kortárs Galéria új, megbízott igazgatója, egy évre szólóan

Nem a tétlenség híve Szalma Viktória, ez az eddigi életútjából is kiderül, amelyet csak a teljesség igénye nélkül lehet felvázolni. A szabadkai Svetozar Marković Gimnáziumba járt, a tanulmányait Szegeden kezdte el a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, amely azóta a Szegedi Tudományegyetem kara lett, rajz és német szakon, majd az újvidéki Művészeti Akadémián folytatta, ahol, tervező grafikusként, megszerezte a mesterfokozatot. Emellett számos képzést, tanfolyamot fejezett be. Grafikai tervező, képzőművészet és német szakos tanár, marketing- és reklámmenedzser. Dolgozott idehaza és Magyarországon is. A neve ismerős lehet onnan is, hogy az édesapja, néhai Szalma László, megbecsült grafikusművész, a Hét Nap egykori illusztrátora és grafikai szerkesztője, valamint a BOSCH+BOSCH alapítótagja volt. Szalma Viktória is egy ideig a lap grafikai szerkesztőjeként tevékenykedett, foglalkozott újságírással is, de ami leginkább magával ragadta, az a marketing és a művészet találkozása, az alkalmazott grafika világa. Kiállításai voltak, díjakat is kapott, egyebek közt a Vajdasági Szép Magyar Könyv pályázatán is többszörösen díjazták az általa tervezett vagy illusztrált könyveket. Mindeközben a tanítással sem hagyott fel, és ő most a Szabadkai Kortárs Galéria új, megbízott igazgatója.

A Raichle-palota, vagyis a Szabadkai Kortárs Galéria épülete

A Raichle-palota, vagyis a Szabadkai Kortárs Galéria épülete

A Szabadkai Kortárs Galériát régen Képzőművészeti Találkozónak hívták, te mikor találkoztál a képzőművészettel?

– Nagyon régen, gyermekként, édesapám révén. Amikor otthon dolgozott, betekintést nyertem a munkájába. Figyeltem, mit és hogyan tesz. Ez meghatározó lett a számomra. Szerettem nézni és gyerekként együtt alkotni vele.

Mikor döntötted el, hogy te is képzőművész leszel?

– A gimnázium végén. Tulajdonképpen már a gimis években is erősen érlelődött bennem, szerintem ez már akkor eldőlt. Még úgy is, hogy egy kicsit meginogtam, mert érdekelt a pszichológia is, de azután olyan lehetőségek adódtak, amelyek mégis, egyrészt a képzőművészet felé irányítottak, másrészt pedig a tanügybe. A német lett a másik szakom, így lettem némettanár is.

A továbbiakban merre kanyargott a pályád?

– A szegedi tanulmányok után visszajöttem és a tanügyben helyezkedtem el, a szabadkai Október 10. Általános Iskolában tanítottam, majd néhai édesapám betegsége okán, átvettem a helyét a 7 Nap hetilapnál, mint grafikai szerkesztő. Nagyon szerettem azt a munkát és nagyon jó élményként maradt meg bennem. A kétezres évek elején ismét Szegedre kerültem, ahol egy reklámügynökségnél helyezkedtem el, tervezőgrafikusként, majd ügyfélkapcsolati munkatársként és stúdióvezetőként is. Ott világossá vált a számomra, hogy ez az én világom.

Olyan helyre kerültem, ahol elvárták azt, hogy folyamatosan képezzük magunkat, nekem pedig jót tett, hogy szakmailag fejlődhettem, lépést tartva a technika fejlődésével is. Nagyon jó tapasztalatot hozott a kommunikáció terén is, hiszen ez egy nemzetközi kaland volt, magyarországi és más országok alkotóival is dolgozhattam. Csaknem tíz évet voltam Szegeden, onnan Budapestre költöztem és gyakorlatilag folytattam mindent tovább. Magával ragadott az alkalmazott grafika, a tervezőgrafika világa. Budapest új utakat is megnyitott számomra, tágult a látóhatár, nemzetközi színtéren is kipróbálhattam megmérettethettem magam.

Az alkalmazott grafikára egyesek úgy tekintenek, mint mostohagyerekre a képzőművészetben...

– A grafikai tervezőnek kétség kívül nincs meg az a szabadsága, mint mondjuk egy festőnek. Meghatározott szempontokat követve alkothat, számos követelménynek eleget téve eközben. Elvárásként jelenik meg, hogy a grafikai terv legyen esztétikus, ötletes, figyelemfelkeltő, emelkedjen ki a lényegi mondanivaló, de a részleteknek is jusson hely, a betűtípus jól olvasható legyen, stb. Szerepe vitathatatlan, hiszen nincs olyan szegmense az életünknek, ahol a grafikus munkája ne jelenne meg: logók, cégtáblák, magyarázó ábrák, termékek címkéi, szórólapok, könyvek, újságok, plakátok, világítótáblák és még sorolhatnánk. A jó dizájn vizuális nevelői szerepet is betölt egyben. Egyáltalán nem mindegy, hogy például egy színházi plakát hogyan néz ki. Nem csak az, egy meghívó vagy egy könyvborító is az első találkozás, az első kapocs a befogadó és a tartalom között, ezért nagyon fontos, hogy igényes legyen, ötletes és felkeltse az érdeklődést.

Budapest után megint visszajöttél...

– Szép volt ott, de úgy látszik, hogy Szabadkával nem engedjük el egymást. Amikor Magyarországról visszatértem, ismét a tanügyben helyezkedtem el. Több iskolában is dolgoztam, a városban és faluhelyen is, képzőművészetet tanítottam. Az óráim egyik elsődleges célja volt az, hogy szélesítsem a diákjaim látókörét, serkentsem az alkotókészségüket, a kreativitásukat. Megpróbáltuk körbejárni a témákat, hiszen bármiről is legyen szó, nem csak egyféleképp lehet megközelíteni. Igyekeztem megadni nekik a szabadságot, amit én is igénylek. A legnagyobb öröm volt számomra az, amikor sikerült elérnem, hogy a tanuló levetkőzze a gátlásait, megnyíljon, átadjon magából valamit, az alkotása által. Nem véletlenül alkalmazzák a képzőművészetet mint lelki terápiás eszközt.

Jelenleg a Szabadkai Kortárs Galéria megbízott vezetője vagy...

– Örömmel vállaltam. Blaskó Árpádot váltottam, aki családi okokra hivatkozva kérte, hogy mentsék fel a pozíciójából. Megbízatásom egy évre szól.

Mi játszódott le benned a kinevezést illetően?

– Eszembe jutott, hogy a gimnáziumi érettségi dolgozatomat erről az intézményről írtam és már akkor sokat kutattam róla. Édesapám révén is a kollégák nagy részét már korábbról ismerem, régi új ismerősként csatlakoztam hozzájuk. Az emberi kapcsolatok sokat számítanak nekem. Mindig is része voltam valamilyen csapatnak. Bármilyen munkahelyen is dolgoztam, a közösségben, a kollektívában, a csapatban való gondolkodás, alapvető fontossággal bírt nálam. Ez a jelenlegi helyzetben sincs másként. Gyakoriak az ötletelések, az együtt gondolkodás, amelyek során mindig megleljük a jó irányt vagy eljutunk a megfelelő megoldáshoz.

Nyilván még nem sok idő telt el, épp csak most lettél igazgató, mégis így első nekifutásra, mit tartasz fontosnak?

– A kollegiális viszonyt, a szakmaiságot, a megbízhatóságot, a munkához való felelősségteljes hozzáállást. Nem új keletű dolgokról van szó, ezek a mindenkori, magammal szemben támasztott elvárások, ami a munkát illeti. Hiszem, hogy mindez tartható. A galériában nyolcan dolgozunk, egy kis csapat. Amennyire eddig tapasztaltam, jelen van a hajlandóság egymás kisegítésére, az együttműködésre, kellemes a légkör, jó a hangulat, nem vibrál a levegő a feszültségtől. Mindannyian igényesek a munkájukban.

A magam részéről figyelek, odafigyelek. Sok minden már egy jól bejáródott menet szerint zajlik a galériában, viszont mindig lehet finomítani, valamit felülvizsgálni és még jobbá tenni. Mindig van hova fejlődni, a már meglevőt az újabb igényekhez igazítani.
Valóban nagyon kevés idő telt el a kinevezésem óta, így még nem volt lehetőségem teljes egészében átlátni az intézmény működésének minden apró részletét, de a legfontosabbakat már igen. Őszintén szólva, már szinte az első naptól kezdve teendők sokasága várt, mint például a jövő évi költségvetés összeállítása, az épület, sürgető, karbantartási munkálatai körüli teendők, a megkezdett projektek áttekintése, a galéria 60 éves jubileumához kapcsolódó tennivalók ügyintézése...

Apropó 60 év... Tiszteletet parancsol és felelős magatartást mindaz iránt, amit ez az intézmény képvisel, úgy, mint a gazdag gyűjteménye, a megannyi kiállítás, programsorozat, és nem utolsósorban maga az épület. A Raichle-palota egész egyszerűen gyönyörű, és egy műemlék. Ennek tudatában, a magas szakmai színvonalat képviselő, igényes kiállítások, programok, az intézmény gazdaságos működtetése mellett, ugyanannyira fontos az épület értő gondozása, karbantartása. Közkedvelt turisztikai célpontja Szabadkának, ezáltal nemcsak magunkat képviseljük általa, hanem a várost is.

Milyen rendezvények lettek kilátásba helyezve?

– Nemrég nyílt meg a nyár előtti utolsó tárlat, gyermekrajzokból, amelynek az volt a célja, hogy bemutassa, hogyan tekint a fiatal korosztály egy-egy kortárs képzőművészeti alkotásra, gyűjteményünk néhány darabjára, miként születnek újjá ezek a művek a gyermekek fantáziája által, a lényükön átszűrve. Egy kis pihenő után újra nekilendülünk a munkának, és a tervek szerint ebben az évben még hét kiállításunk lesz. A jubileumot is szeretnénk méltón megünnepelni, egy kiadványt is készülünk megjelentetni, amely összefogja az elmúlt hatvan évet. Ezen már dolgozunk, minden bizonnyal az év vége felé mutatjuk be. Szeretnénk még inkább nyitni az intézményeink felé, új szintre helyezni az együttműködést, ezt szorgalmazza az is, hogy a városnapra egy fotópályázatot írunk ki, több intézménnyel együtt: a zsinagógával, a Szabadkai Városi Múzeummal, a Szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézettel, a Szabadkai Városi Könyvtárral és a Danilo Kiš Alapítvánnyal. Szabadka nem nagyváros és ezekkel az intézményekkel lehetnek közös metszéspontjaink. Látok ebben lehetőségeket, jó ötlet kell és jó megvalósítás.

Kortárs Galéria lévén elsődleges szerepet kell vállalnunk abban, hogy az emberekhez közelebb hozzuk a kortárs művészetet, hogy megértsék, megszeressék. Ezt segíthetik, a beszélgetések a kiállító művészekkel, ahol szélesebb betekintést nyerhet a közönség abba a világba, szemléletmódba, amelyet a művész a munkái által képvisel. Jövőre több olyan programunk, előadássorozatunk is lesz, amely a kortárs művészet mibenlétét boncolgatja, megértését támogatja.

Mindemellett, szeretnék visszanyúlni a múltba és néhány olyan tartalmat életre kelteni, amelyek a galéria régi fényét idézik, még élnek róla emlékképek bennem.

Nyitókép: A Raichle-palota, vagyis a Szabadkai Kortárs Galéria épülete