2022. szeptember 26., hétfő

Kenyér és tej

Két rövid történet arról, milyen a vidéki élet.

1.

A nyolc év körüli kislány rózsaszín, rövid ujjú, finom, puha, majicás anyagú ruhában, szőke, lófarokba kötött hajában szalagfélével, mezítlábasan a Decathlon szandálban, határozott léptekkel gyalogol a járdán. A délután három órai nap úgy veri sugaraival a járdát, akárha egy Ed McBain-regényben szerepelne. Vagyis olyan az egész, ha a napsütés felől közelítünk, mintha a 87. körzetben szálltunk volna ki az autónkból, az amerikai nagyvárosban, ahol a McBain-regények játszódnak. Viszont ha a kislány felől nézzük, akkor egy hamisítatlan kisradonováci életképet látunk magunk előtt: a kislány kezében vadonatúj piros póráz, aminek a végén egy tacskó fulladozik. Nem nagyon fulladozik, inkább amolyan bölcs derűvel, és nem állandóan, minden lépésnél, csak amikor elfeledkezik arról, hogy pórázon kell sétálnia. Nem kell egy közepes képességű nyomozónak lenni ahhoz, hogy felfogjuk és megértsük, a tacskó, amely már nem kölyök, nem szokott pórázzal a nyakában közlekedni, a gazdájának, aki a kislány mögött lépked, egy hatvanas asszony, ujjatlan pólóban és egy levágott szárú farmerben, esze ágában sem lenne pórázon vezetni a tacskót, hiszen az jól tudja, hogy a gazdája mellett kell apró, kurta lábaival ügetnie. Nem azért, mert társállatnak tekintik – nem is tudja értelmezni ezt a buta szót sem az asszony, sem a tacskó –, hanem azért, mert természetes, hogy van kutya a háznál. Persze a saját házában alszik, a kutya a kutyaházban, az ember az emberházban, mert vidéken még ilyen az élet. A kislány csattog, büszkén lépked, boldog és mámoros, lóbálódzik a lófarok, a napsugarak megolvasztják az aszfaltot. A kislány azt hiszi, ő vezeti a tacskót pórázon, nem tudja, hogy a kutya hagyja magát vezettetni ebben a rekkenő hőségben, amikor – ha nem volna itt a kislány, aki a hatvanas asszony unokája, ez teljesen egyértelmű – a diófa alatt hűsölne. Még vizet sem lefetyelne, csak elnyúlna a finom porban, félálomban várva a délutáni kertlocsolásra. De most akció van, délután háromkor, menni kell. És a tacskó megy is, nyakán a vadonatúj piros póráz, amivel ő a kislánnyal össze van kötve. És a kislány is megy, lépked, öntudatosan, mert ez most egy komoly program. De vajon mi lehet délután háromkor, a rekkenő hőségben az a komoly program? Az asszony kezében akkor látjuk meg a literes tejesüveget. Azt viszik valakinek. Amint ez, miközben kiszállunk az autóból, a ház előtt elhaladó menet beszélgetéséből ki is derül, fontos feladat. Kell a tej, mondja az asszony, kétségkívül nagymama, tudod, mennyire egészséges. A kislány bólint, a szandál csattog, a lófarok libben, a kutya elfeledkezik arról, hogy mekkorát tud lépni egy nyolcéves, és a piros póráz megfeszül egy pillanatra. Tudom, feleli a kislány, mindenkinek, ugye? Mindenkinek, mondja a nagymama. Ez a kapu? Nem, hanem a következő, a zöld. És már oda is érnek, lökik be a kaput, viszik be a tejet, ami lehűtve finom vacsorája lesz valakinek.

2.

A kora reggelbe a kisfiú hangja élesen hasított bele. Afelől érdeklődött, hogy pihenőnapot fognak-e tartani aznap. A bicaj nyekergő hangot hallatott, ebből arra lehetett következtetni, hogy az asszony, aki a pedált tekeri, inkább termetes. Széttetted a lábad? Szét, szét, mondja a kisfiú, vigyázok, teszi hozzá segítő hozzáállással, amivel megnyugtatja az érte felelősséggel tartozó felnőttet, aki a türelmes hangból ítélve a nagymamája lehet. A kitárt ablakon beáramlott a kora reggeli levegő frissessége, a kertből a rózsa, az ablakpárkányon lévő cserépből pedig a petúnia édes illata. A fekete rigó megállt a kisárgult a füvön, ő is hallgatta a beszélgetést, aminek a témája nem is az volt, hogy aznap pihenőnapot fognak-e tartani, ez, mint kiderült, csak mellékesen merült fel, a téma az volt, hogy elegendő lesz-e az a kenyér, amit ők a péktől visznek hazafelé. A sok munka után megéheznek az emberek, kell bizony a kenyér, mondja az asszony, akit a tujától nem láthatunk, csak a hangját halljuk, és a papucsa koppanását, ahogyan földet ér, miután leszáll a bicajról – a mellékútról az autó gondolkodás nélkül zúgott el, még csak nem is fékezett, így aztán, bár ők voltak a főúton, megálltak, ami úgy a legegyszerűbb, ha az ember leugrik a bicajról. A kisfiú álmélkodik, szisszen egyet, odacsípte a combját az ülés körüli rész, ahogyan a fékezés-huppanás miatt hirtelen előrecsúszott. Tudom, mondja, tudom, hogy aki sokat dolgozik, annak kell kenyér, de ez elég lesz? Elég lesz, mondja az asszony, a kerékpár nyöszörög, tehát újra nyeregbe szállt az idősödő test. Reggelire? Meg ebédre is. Ebédre is? Hát persze. Ebédhez is kell kenyér, nem csak reggelihez meg vacsorához. De eleget vettünk. Igen, mondja a kisfiú, az nagyon jó, ha eleget vettünk, és a sok munka után mindenki jól bír lakni. De akkor ma tarthatunk pihenőnapot? A választ elnyelte a kerékpár nyikorgása.

The U.S. Centers for Disease Control and Prevention cautions that unpasteurized milk can cause serious illness, because it's a fertile breeding ground for harmful germs like salmonella and <em>E. coli.</em> But such warnings haven't deterred raw milk enth

Ezen a héten, gondoltam magamban, két fontos dolgot tanultam meg újra, amit gyerekkoromban tudtam is, csak elfeledkeztem róla. Kilúgozta az élet, a jólét, a mentes-filozófia, ki tudja, mi. A tej és a kenyér alapvető kincsünk. Enélkül nem nőnek fel a gyermekek, nem laknak jól az emberek. Aratás, tehénbőgés, korán kelés, fejés, nevetés, tarhó, pincehűvös, kölyökmacskák. Talán ez a két gyermek visszatanulhat valamit ezekből a szavakból, értelmet és jelentést kaphatnak a lelkében a szavak, s nem koppannak csak, mint egy eltévedt béka valami kiszáradt kútban.