2022. október 7., péntek

Egy kosár barack

A városban három templom is volt, de a telepről csak a legszélső látszott. Ide jártak misére, volt, aki minden alkalommal, volt, aki csak sátoros ünnepeken, vagy ha nagy bújában már csak a Teremtőben bízott. Bojsza ki nem hagyta volna a vasárnapi szentbeszédet, meleg időben szép fekete kötényt kötött, ősszel berlinerkendővel védekezett az alattomosan csontig hatoló ködös hideg ellen, télen a templom csak karácsonykor nyitotta ki cifra rézveretes ajtaját, akkor felvett magára mindent, amit csak talált. Óra nem volt a Nefelejcs utca 6.-ban, ahol Bojsza egyedül élt már több mint húsz éve, és a recsegő kis rádiót se kapcsolta be ilyen apróság miatt, mégis tudta, mikor kell indulnia, hogy el ne késsen. Bár lehet, hogy nélküle el se kezdené a tiszteletes úr a mondandóját, de hogy várna rá néhány percet, és aggódva lesné, megérkezik-e, az már egyszer biztos – nevetgélt magában, ahogy óvatosan lépdelt a járdának csúfolt betonkockákon. A szembejövők előre köszöntek neki, és kitértek az útjából. Tisztelték, bár tudta, néhányan gyanúsan néznek rá, de így van mindenhol az olyanokkal, akik valamilyen módon mások, mint a többiek. Az ő gyógyfüvei csodát tettek, még a tüdőbetegnek nyilvánított Jokát is meggyógyította, pedig róla a megyei kórházban is lemondtak.
A lányok, asszonyok meg minden gondjukkal a Nefelejcs utcai kis házába nyitottak be, és kaptak jó tanácsot, gyógyírt a bajukra. Néha elég volt, ha csak kibőghették magukat a patyolattiszta konyhában, ő megértően hümmögött, aztán már mehetett is mindenki a dolgára.
Tavaly egy újságírónő is felkereste, a nagy fekete autó meg az elegáns szőkeség láttán rögtön összefutott az utca. Az asszonyok zavartan igazgatták rózsás kendőjüket, a fiatalabbja kacéran illegette magát, amikor a kövérkés, farmeros fotós is kiszállt a járműből. Egy-két képet csinált a maszatos gyerekekről, meg az öreg Jozsóról, de mikor el akarta kérni a címét, hogy elküldi a képet, az csak legyintett, és már ment is. Hajlott hátán megfeszült a szürke kabát, és csak egy bordó kannában vitt vizet, az is csak félig volt.
Bojsza tudta, hogy jönnek kérdezgetni, szólt a plébános úr vagy két hete, hát várta őket. Egy csokor gyöngyvirágot tett az asztalra, befelé fordította a falnak a váza kicsorbult száját, és feltette az ünnepi terítőt.

– Kérdezni is alig kellett, dőlt belőle a szó – pletykálta kicsit irigykedve Durga, a hátsó szomszéd, aki nem átallott hallgatózni az ablaknál, amiből hiányzott az üveg, kapatos legénykék törték be véletlenül, pont előző este. Egy színes újságlap volt a keretre rajzszögezve, így hirtelenjében megteszi.
Sok mindenről szó esett abban a riportban, még a félkarú, régen oly híres prímásról, Mojsziról is, akinek a temetésére a világ minden szegletéből jöttek a zenészek. Olyan szépen énekelték a végén a telepiek a siratót, hogy „Üres az út, nem jár arra senki”, hogy még az ég is sírva fakadt. Mesélt a színésznőről, aki búgó, mézédes hangjával elvarázsolta a férfiakat, de nem bízott senkiben és nem tudott boldog lenni, és sosem mert visszajönni a telepre, még egy röpke látogatásra se. A költőről, akinek megzenésített verseit még mindig kívülről fújják a fiatalok. Az újságírónő szinte szájtátva hallgatta, nagyra nyílt csodálkozó szemekkel, hogy milyen tehetségek indultak el ebből a reménytelen mélységből, és jutottak a csúcsra, hogy ez szinte hihetetlen! Amikor ezt szóvá tette, megakasztva ezzel a büszke felsorolást, az addig olyan kedves és készséges asszony vérig sértődött, és hideg hangon megköszönte az érdeklődő látogatást. Durga alig tudott elosonni az ablak alól, szégyellte volna, ha meglátják, amint ott fülel. A fotós hirtelen alig tudott egy képet csinálni a gőgösen álló riportalanyról, aki épp az ajtó felé mutatott. A cikk aztán megjelent a megyei lapban, kicsit finomítva, de a kép az ott volt, azzal nem lehetett mit csinálni. A postás ki is hozta az újságot, amúgy nem sokszor kellett kijönnie erre a területre, amit persze cseppet se bánt. A pénzért mindig bejöttek, akiknek járt valamilyen címen, ott álltak a posta előtt esőben-sárban, hőségben, mindegy volt, türelmesen várakozva.

Bojsza egyik hálás ismerőse, aki a megyeszékhelyen lakott és egy építőipari vállalat brigádjában dolgozott, bekereteztette és üveg alá rakatta ezt a cikket, fel is tette a szoba falára, a vérző szívű Krisztus képe mellé.
 Az első hetekben mindenki, aki a telepen élt, sőt még a közeli falvakból is betértek a házba, hogy találkozzanak a híressé vált Bojszával és megnézhessék a cikket. Eltelt vagy két hónap, amikor egy hőségtől fuldokló szombat délután gyorsjárású kocsi verte fel az út porát. Két jól táplált barna ló húzta, a bakon fekete mellényben kalapos férfi ült. A Nefelejcs utca 6. előtt úgy álltak meg, mint a parancsolat. A magas, kicsit hajlott hátú, javakorabeli kocsis lekászálódott a repedezett bőrülésről, levette kalapját, ami alól hosszú fehér haj bukkant elő. A roskatag kerítések mögül kíváncsi tekintetek kísérték az idegen minden mozdulatát. Errefelé nem úgy van, mint a városban, ahol nem figyelnek egymásra, itt nincsenek titkok. Egy nagy kosár őszibarackot vett le az ünnepi feketét viselő ember a saroglyából, és megzörgette a kaput. Bojsza már ott állt a veranda nyitott ajtajában, de egy lépést se tett a kicsit ferdén lerakott téglajárdán.
Az öreg meg érces hangon rikoltott egy nagyot:

 – Bojsza! Meghoztam a barackod!
 A kíváncsiskodók levegőt alig mertek venni, de az asszony ott bent az udvarban nem mozdult.
– Én vagyok az, Péró, gyere már ki, lelkem, hát itt van a kosarad a barackkal!
Bojsza lassú, ringó lépetekkel egészen a kapuig jött, és csak annyit mondott:
– Húsz éve úgy mentél el, hogy két nap múlva hozod.
A magát Pérónak nevező férfi lábbal benyomta a kaput, letette a kaskát, egy túlérett gyümölcs legurult a tetejéről. Karjába kapta az asszonyt, forogni kezdett vele, úgy harsogta:
– Na jó van má’, ne haragudjál, késtem egy kicsit.
 Aztán egymásra nevettek, és elindultak befelé. A kosár ott maradt, az aljából már csöpögni kezdett az édes lé. Egy méhecske döngicsélve körözni kezdett fölötte.
A lovak horkantottak még néhányat, aztán csend lett.
 Nyár volt, késő délután, gyümölcsérlelő Boldogasszony hava.