2024. április 19., péntek

Séták és egyéb odafigyelések

A KÖNYV MINT DÍSZ. Merthogy az is volt. Akárcsak a virág vagy egy mutatós kávéskészlet. Meg is mosolyogtuk a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben azokat az újgazdagokat, akik méterre vásárolták a drága sorozatokat, s rakták fel a szekrénysorok polcaira. Ez persze egyben jelezni kívánta azt, hogy a tulajdonos szellemi síkon is igyekvő. Akkor még adtak az ilyesmire. Ma ez szükségtelen. Néha egyenesen hátrány. Tóth Krisztina az Ünnepi Könyvhét minapi szolnoki megnyitóján az igencsak feltűnést keltő – azóta is többször felidézett – beszédében azt mesélte el, hogy egy ismerőse nemrégiben szerette volna eladni a lakását, így szép, könyvekkel teli nappalijáról tetszetős fényképeket készített a délután beáramló, teaszínű fényben. Az ingatlanos megkapta a fotókat, aztán az eladó lakásról egy drapp konyhapultot és egy mikrohullámú sütőt töltött fel a portálra profilképnek, mondván, egy könyvekkel telezsúfolt lakást képtelenség manapság eladni. Egy ilyen faltól falig könyvespolc mindenkit elriaszt! A tömött könyvespolc bizony nagyon öreges benyomást kelt, magyarázta, rosszabb, mint egy láncdohányos lakása.

Egy interjú során az írónő aztán arra is kitért, hogy az elképzelt jövő nem sok jóval biztat, de azért mi is sokat tehetünk, például ha befejezzük az őrült fogyasztást, és megbecsüljük a kidobásra szánt tárgyakat. – Magamnak is igyekszem a lehető legkevesebbet újonnan vásárolni – mondja –, inkább használt ruhákra vadászom. Minden évben tartunk ruhabörzét barátokkal: az ember hízik, fogy, változik, vagy érzelmi okokból szeretne megválni egy-egy ruhától. Valami rossz emlékhez kötődik, vagy egyszerűen csak nem áll jól neki; ezek viszont másnak mind kincsek lehetnek. Csak nagyon rossz állapotú és javíthatatlan dolgokat szoktam kidobni, ami még rendbe hozható vagy menthető, attól nem válok meg, hanem javítom. Tóth Krisztina a beszélgetés folyamán a mérhetetlen emberi gőgről is szólt: „Még mindig azt hisszük, mi állunk a hierarchia csúcsán, és a környezetünk alá van nekünk rendelve. Amíg az alázatot nem tanuljuk meg, és nem vesszük észre, hogy minden, ami velünk történik, az egyenes következménye ennek a gőgnek, addig haladunk tovább a pusztulás felé”.

IGEN, AZ ENTEK. Ki ne emlékezne rájuk Tolkiennek A Gyűrűk Ura c. regényéből. A fákra. Amelyek (akik?) hadba is indultak, ha a szükség úgy kívánta. Meghatározásukat illetően szerzőjük is kétségeket hagy: „... egyébként egy entet nagyon nehéz rajtakapni, amikor mozog, s amikor nem mozog, akkor éppen úgy néz ki, mint egy fa.” Történelmükről mindössze annyit tudunk, hogy állítólag a Fangorn-erdőben éltek, annak főleg nyugati oldalán. Fák voltak, a tündék tanították meg őket beszélni énekeikkel, majd járásra. Valóság vagy kitaláció?

A napokban tisztázódott előttem a rejtély, s örömmel jelentem, az entek léteztek. Miként a testvéreik is, legalábbis ezt mesélik évtizedek óta a dél-amerikai idegenvezetők a Sucamo nemzeti parkba látogatóknak a Sétáló pálmának nevezett fáról. Komoly irodalma is van a témának, az első feljegyzések még a XIX. századból valók. A fák különleges gyökerei pedig tényleg úgy néznek ki, mint az entek lábai a Tolkien-regényben. Egy minapi újságcikk szerint a „sétát” természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy a fák tényleg nekiindulnak a rengetegnek, ha éppen nem figyelünk. A fa nem képes gyors mozgásra, viszont időnként új gyökereket növeszt maga előtt, amelyekkel megkapaszkodik a talajban. Ezután előredől, és szép lassan felemeli régi gyökereit a talajról. Így araszol komótosan a napfény vagy jobb minőségű talaj felé.

Kár, hogy az egészből semmi sem igaz – olvasom később. A fákat azóta többször is megvizsgálták, és kiderült, hogy mint az összes többi fa, ez is röghöz kötött. A rafinált mítoszteremtő idegenvezetők minden igyekezete ellenére. Megtörténik ugyan, hogy néha az egyik oldalán elpusztul néhány gyökere, a másik oldalon ez pótlódik, ám a fa nem mozdul odébb, hiszen a törzs a helyén marad.

Tehát a sétáló fákról szóló híresztelés nem igaz. De akár igaz is lehetne. Ez benne a szép.

LOCSOLJÁK AZ UTCÁT. Ugyancsak régen történt. A köztisztasági vállalat kocsija (vagy a tűzoltóautó?) ilyenkor nyáron, estefelé végigporoszkált a központi utcákon, vizet permetezve az úttestre. A polgároknak is szokása volt felsöpörni és fellocsolni a ház elejét. Aztán néhányan kissámlit, széket raktak egymás mellé, és kiültek bámészkodni. Meg köszönni az arra elhaladóknak. Félreértés ne essék, nincs bennem semmi nosztalgia, kisfiúként egyébként is nehéz volt az udvari kúttól a teli kantát kicipelni az utcáig. Az ülőalkalmatosságokon elhelyezkedőket pedig csendben kinevettük, szemünkben már akkor idejétmúltnak számított ez az egész. Az öregség jelei is kiérződtek belőle, a fiatalok pedig azt nem szeretik. A felforrósodott betonjárdából azonban, ahogy vizet kapott, gőzölgött felfelé valami furcsa, sűrű és érdes illat – ezt viszont ma is az orromban érzem.

Most is tombol a nyár. Az utcákat nem locsolják, a házak eleje is száraz, városban pedig már rég nem szokás kiülni a kiskapu elé. Érjük be azzal, ami van.